A vírus apropóján...

Él az ember. Évtizedeken át találkozik szűkebb-tágabb környezetével, véleményezi, értékeli az ott történteket. Újságot olvas, rádiót hallgat, tv-t néz, járja az országot és a világot, úgy gondolja, hogy mindent tud a környezetéről. Egyszer csak egyik pillanatról a másikra beszűkül. Jön egy nyavalya, a vírus, ami néhány négyzetméterre szűkíti mozgásterét. Mit lehet ilyenkor tenni? Felfedezni a mikrokörnyezetet.

Te jó ég! Mennyi emlék, könyv, film. Hol voltak ezek, hogy nem vettem észre, hogy ilyen fotóink is vannak? Virágaink – vírus ide vagy oda – pompáznak. Látszólag egyben minden. Reggel felkelek, szötymörgök a számítógépen, nézem, hallgatom a híreket, sétálok is egy keveset – persze szigorúan maszkban –, de ez mégsem az igazi. Eltakart arcuk miatt alig ismerem fel ismerőseimet. Üdvözöljük egymást, de kellő távolságból.

Hát, nekem ez a legszörnyűbb! Gyermekeimet, unokáimat, barátaimat erkélyen keresztül látni, fogadni. Mindent meg tudok érteni, elfogadni a szükséghelyzetet. Azt viszont borzasztóan nehezen viselem, hogy nem ölelhetem, simogathatom szeretteimet. Valami miatt számomra ez a legfontosabb. Ez nem csak érintkezés, sokkal inkább lelki töltekezés.

Nos, ez hiányzik nekem a legjobban ebben az időszakban!

s. r.

Fotó: mandiner.hu illusztráció

Kövessen minket a Facebookon is!