A karácsony csodája
Micó
Mikor összegyűlt a család a karácsonyi asztal körül, mindig ezt a történetet kértük dédikétől, hogy mesélje el. Ő meg szabadkozott, főzéstől kipirult arcát legyezte egy kockás konyhatörlővel, és azt mondta, hogy ezt már ezerszer hallottuk. Mi meg kórusban kérleltük, hogy Micóról szeretnénk hallani! Így is történt, s ha valamit másként kanyarított, akkor gyorsan kijavítottuk, mert olyan volt ez nekünk, mint egy több nemzedéken átívelő családi rege. Álljon itt annyi évtizeden át megmaradva, s tudom, az unokáim és azok unokái is olvasni fogják. S remélem, nekik is csak mese lesz, amin lehet egy kicsit sírni, egy kicsit tán nevetni, de átélni ne éljék át soha. Ezt kérte tőlünk dédi is.
– Tudjátok, amikor én kislány voltam, nagyon rossz világ volt. Dúlt a háború már több éve, minden épkézláb embert kivittek a frontra. A faluban csak öregek, meg asszonyok maradtak a gyerekekkel. Szegénységben éltünk, a kamrából bizony még az egér is messze vidékre költözött, mert egy falás lisztet se talált magának. Az én édesanyám messze földön híres varrónő volt, s egyszer a munkájáért kapott egy kecskét, amit mi, gyerekek elneveztünk Micónak. Öten voltunk lányok, mint az orgonasípok, úgy jöttünk egymás után. Két, nálunk jóval idősebb bátyánk meg kedvesapánk kint volt a harctéren, hónapok óta hír se jött felőlük. Anyánk gyakran kiment az állomásra, vizet vitt a megálló vagonokban szorongó sebesült katonáknak, de hiába kérdezgette őket, az ő szeretteiről senki se tudott mondani semmit. Amíg oda járt, mi vigyáztunk a kecskére, mint a szemünk fényére. Hogyne vigyáztunk volna, hisz minden nap tejet adott, ez volt abban az időben a fő táplálékunk, meg a törekes kenyérke. Én voltam a legidősebb, ügyesen megfejtem az engedelmes kis jószágot, a húgaim ott álltak körülöttem, kis bögréjüket szorongatva, s nagyokat nyeltek, ahogy a habos tej sugárban spriccelt a sajtárba. Amíg volt valami, a kert hátuljában legeltettük, szépen gyarapodott, nem volt válogatós jószág. Megrágta a gyomot, a fák leveleit, a gallyat, s közben vidáman ugrándozott, s mekegett. Hej, de milyen fájintos játszótársunk is volt, hogy szerettük, hogy kedveztünk neki!
Ahogy hidegre fordult az idő, szénát hoztunk a szomszédoktól, adtunk érte cserébe egy kis tejet, nagy kincsnek számított. Egyszer anyánk szomorúan jött haza a községházáról, valami pecsétes levelet kapott aznap. Fáradtan ült le az ócska sámlira, ahhoz se volt ereje, hogy a ványadt kis ködmönként levegye magáról. – Adót kell fizetnünk – mondta, s legyintett. – Tüzelőnk is fogytán, s ha nem veszünk Mariskának valami lábbelit, egész télen nem tud a házból kilépni. Kaptam munkát a szomszéd faluban, mosni fogok a hadi kórházban, de abból majd csak később lesz egy kis pénzecske. Egyre gyanúsabb lett nekem ez a magyarázat, hát még akkor, hogy megijedtem, amikor megláttam az én erős anyám szeméből kibuggyanó első könnycseppet. Köréje gyűltünk, vigasztalva simogattuk a karját, hátát, csak akkor húzódtunk el, amikor sóhajtva azt mondta: – Eladtam a Micót, jó pénzt fizet érte a vasutas, aztán úgy állapodtunk meg, ha hazajön apátok, visszavesszük.
Mariska húgom kiabálni kezdett, hogy nem kell neki cipő, ki se mozdul a konyhából, csak a Micót ne adjuk el! Volt ott olyan sírás-rívás, hogy anyánk két kezébe fogta a fejét, és kirohant a házból, még az ajtót se csukta be, pedig minden apró kis meleg számított. Letérdeltem a sparhelt elé, a csutkából kettőt óvatosan betuszkoltam a tűztérbe. Micó gondtalanul eszegette a kukoricaszárat, mi meg öleltük, csókoltuk a kis buta pofiját. Estefelé megjelent a vevő, nagydarab, pókhasú, vörös hajú ember, majd szétrepedt rajta a vasutas kabát.
– Na, ez se egyszer eszik egy nap, majd kipukkad, mint a szüreti hordó – súgta oda nekem Mariska, mert bizony a húgomnak igen éles szeme és csípős nyelve volt. Ki is mentünk gyorsan, nehogy elnevessük magunkat, mert hiába voltunk bánatosak, csak gyerek a gyerek. Az ablakból figyeltük, ahogy a mi kecskénk új gazdája leszámolta a ropogós zöld bankókat a konyhaasztalra. Anyánk illendően kikísérte, s váltott vele még néhány szót a kiskapuban. Mi csak azt hallottuk, hogy még visszakiabál a kocsi bakjára ülve: – Holnap reggel már ne fejjék meg a kecskét, az a tej már engem illet! Mi meg boldogok voltunk, hogy még egy estét játszhatunk Micóval.
Szenteste van, akár hihetetlen dolog is bekövetkezhet, hátha apánk vagy valamelyik bátyánk hazajön, s nem kell megválnunk a szeretett jószágtól. Ábrándozásunkból anyánk rettenetes kiabálása rázott fel bennünket. A drága, kedves jó anyánk egy seprűvel kergette, s ütötte ahol érte a rémülten menekülő Micót, akinek szája sarkából még kilógott a saját ára, a zizegős zöld bankó, amit jóízűen ropogtatott.
Majdnem éjfél volt, mire úgy-ahogy megnyugodtunk, egy pohár tej mindenkinek jutott, ez volt az ünnepi vacsoránk. Micó huncutul nézett, s nyugodtan rágcsált valami kis fadarabot. Anyánk ülve bóbiskolt, húgaim a keskeny dikón szorongva aludtak, csak az én szememre nem jött álom. Elképzeltem, ahogy megszöktetem a kecskét, bandukolok kint a térdig érő hóban, de persze dehogy mertem volna neki indulni a vak éjszakának. Meg hova is mentem volna?
Egyszer halk kocogtatást hallottam az ablak felől, kétszer is, gyertyát gyújtottam, s óvatosan kinyitottam. Néztem a borostás arcot, a szakadozott katona zubbonyt, csak amikor azokba a szép kék szemekbe belenéztem, ismertem fel az én jó apámat. Megtörtént a csoda! Dédike megtörölte a szemét, s mi minden karácsonykor, amíg velünk volt, átéltük azokat a boldogsággal teli, reményteljes pillanatokat.
Salánki Anikó
