Elment egy nagy művész – avagy egy csónak partot ért…
Életének 70. évében Szecskó Péter grafikusművész kilépett Kiskunfélegyháza művészeti életéből, hogy kövesse azt a hívó fényt, amely 7 évtizeddel ezelőtt alakjában testet öltött szülei boldogságára.
„Minden ott kezdődött, és nem ér véget
Ott az Élet törvénye érvényes
Onnan jöttem, oda tartok, a csónakom ott ér majd partot.
Bár homályos a kép, de a lelkemben már él.”
Igen, a csónak partot ér…
Igazi fővárosi, nagypolgári művészcsaládból származott. Édesapja – akit rajongva szeretett – Szecskó Tamás grafikusművész volt, akinek illusztrációin nőttek fel a múlt század második felének olvasni szerető gyermekei.
Az édesapa példája követésre lelt. Szecskó Péter 1973 óta foglalkozott hivatásszerűen könyvillusztrálással. 1979-ben vált hivatásos művésszé, akit neves könyvkiadók foglalkoztattak. Mintegy 50 magyar és idegen nyelvű könyvet illusztrált, a leghíresebb – s talán legszebb – a Bambi című világhírű történet, amely 14 kiadást ért meg. 1999-ben egyik alapító tagja lett A Magyar Illusztrátorok Társaságának.
Vallotta édesapja hitét, a tehetséget, a tisztességet, a klasszikus szépséget. Szecskó Péter házassága révén került városunkba, Holló László és Szántó Piroska városába, ahol pezsgő művészeti életre lelt. Figyelemmel kísérte az itt zajló művészeti tevékenységet, szeretett minél több tudást átadni a fiataloknak. Több éven át korrigált a gimnázium rajzszakkörében, néhány tehetséges félegyházi alkotóval szívesen vállalt közös kiállítást is.
Könyvillusztrációiban a tökéletességre törekedett. Figurái színes ceruzával, tűpontossággal és kíméletlen valósághűséggel készültek. Az állatfigurák mellett kedvelt képi világát a – legtöbbször szimbólumokat hordozó – pasztellalkotások adják. Ezzel a technikával tobzódhatott a színek orgiájában. Ezzel képeinek a többségén a reneszánsz harmónia utáni nosztalgia fejeződik ki. A reneszánsz világába helyezett álmodó tekintetű, titkokat hordozó, tiszta idealizált nőalakjai a finomság, a klasszikus szépség kifejezői. Akár Madonnák, akár reménykedő édesanyák néznek le a papírról, érzelemgazdag miliőt hordoznak, és ott bujkál bennük valamiféle derűs örök emberi is.
A suhanó évek alatt így vált Szecskó Péter a szép, a mindenki által elfogadott SZÉP képek alkotójává. Mert örök igazság, hogy az emberek az igaz és a szép utáni vággyal fordulnak a képzőművészet felé, a lelkeket jobbító, megérteni vágyakozó ember szomjúságával. Péter olyan esztétikai minőséget mutatott fel, amellyel minden szépre szomjazót kielégített.
Nem tartozott az állandóan kiállítani akaró művészek közé, viszonylag ritkán mutatta be műveit, de amikor közönség elé lépett, azok igazi ünnepei voltak a kiállítótermeknek, tárlatai élményszámba mentek akár Magyarországon akár külföldön.
Szecskó Péter Budapest szülöttje volt, művészsorsa a magyar vidéki alkotók sorsa volt. A főváros liberális művészértelmiségének gőgje nem akart tudomást venni róla, az „ottaniak” kevésbé értékelték, de gyanítható, hogy elutasításukat az irigység diktálta. A legnagyobb egyéniségek azonban kiálltak grafikai világa mellett. Kiállításmegnyitói között találjuk dr. Horlel Miklóst, az Ybl-, és Széchenyi-díjas építészt, Péli József Munkácsy-díjas ötvösművészt, Makovecz Imre világhírű építészt, vagy napjaink legjelentősebb művészeti íróját, dr. Feledy Balázst.
Szecskó Péter itt érezte jól magát, szerette a jó társaságot, az itteni alkotókat, a félegyházi embereket. Közöttük derült ki milyen széles műveltséggel, olvasottsággal rendelkezett. Jellegzetes alakja sokszor feltűnt a Kossuth utcai teraszok, kávéházak asztalainál többnyire egyedül üldögélve, szemlélődve, felülemelkedve a világ „pörgésén”. Az utóbbi időben romló egészségi állapota miatt már kevesebb tárlaton, kiállításmegnyitón láthatták elgondolkodó, lassan sétáló alakját.
Kedves Péter! Drága Barátom!
Csónakod partot ért, ezután már csak képeid néznek le szobám faláról, hogy segítsenek emlékezni barátságunkra, az eltöltött évtizedekre.
Isten veled, nyugodj békében!
Barátsággal: Rosta Ferenc
