Fiatalon avattak juhásszá
Éveken keresztül láttam én, hogy Pista bátyám hogyan terelgeti a nyájat. Kihajtja őket a legelőre, szól Bodri kutyának, hogy „eredj elibe”, és máris rendben ment minden. A legeltetéshez magával hozta a subáját is, amit kiterített, leheveredett, és szunyókált is egy kicsit.
Nem nagy dolog az ilyen munka, gondoltam én, és átvettem a jószágok gondozását. Hát! A bajok korán kezdődtek. Sihederként, a tapasztalataim alapján vittem magammal egy könyvet, és egy kisrádiót is, hogy a napsütésben kényelmesen henyélhessek, Bodri úgyis tudja a dolgát. Csakhogy nem tudta! Hiába kiabáltam én neki, hogy „szaladj elibe”, tereld vissza! Ő csak nézett rám gombszemeivel és csóválta a farkát. Nem volt mit tenni, sietve körbekerültem a nyájat, hogy ne legeljenek bele a szomszéd lucernásába. (Nem volt olvasás, sem rádióhallgatás.)
Soha nem értettem, hogy hogyan lehet felismerni egy-egy példányt, az egyformán gyapjús harminc birka között. Pista bátyám birtokában volt ennek a tudásnak, sőt, azt is tudta pontosan, hogy melyik bárány, melyik anyához tartozik (pedig húsvét táján sokan voltak). De lassan, napok alatt összeszoktunk. Kifigyeltem azokat a birkákat, amelyek, ha a nyáj szélére mennek és kóborolni kezdenek, akkor őt követi a többi. Egyszerűsödött tehát a feladat, mert csak ezeket kellett különös figyelemmel szemmel tartani.
Mit ad Isten! A soknapos nyájterelésem végéhez közeledve Bogár is rádöbbent, hogy közös dolgunk van. És elkezdett szót fogadni. Hiszik, vagy nem hiszik, az utolsó napon közösen tereltük be az akolba a birkákat. Igaz, nem szólt közben a rádió, és könyvet sem lapoztam, mégis öröm volt.
H. S.
Fotó: Sterio Károly: A juhász - kőrajz, 1855
