Gyertyaszentelő ünnepén – Medve-monda
Úgy vélték, hogyha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ahogy a mondás is tartja: „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a Nap süssön".
A másik, legismertebb néphagyomány szerint, ha február 2-án a medve előjön a barlangjából és meglátja az árnyékát (azaz napsütéses idő van), akkor visszabújik még téli álmot aludni, mert még hideg jöhet. De ha borús felhők takarják az eget, az a maci számára azt jelenti, hogy már lassan vége a télnek. E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza és onnan is tovább, Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a „Nagy mesemondó" fantáziájában, pontosabban az Az új földesúr című regényében született meg az időjós medve alakja, amelyben így ír:
„Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, amelyen ők megulgulnak, ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább, – mert ez még csak a tél kacérkodása, mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van, hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár, a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani, mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik, a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról, ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad, nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."
Weöres Sándor: A medve töprengése
Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!
Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok;
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.
