A gondokat most hagyjuk!
A gondokat most hagyjuk, mindenkinek van, kis batyuban, vagy óriási halomban, mint amikor régen a szennyest egy nagy lepedőbe kötötték. Déletőtt maszkot húztam – nem nemzeti színűt, mert az a lobogó, meg a kokárda –, fehéret, és elindultam. A megszokott úton egyedül voltam, két macska az árok mélyén kuporgott, egy traktor pöfögött hazafelé, intettünk egymásnak, utána csend volt, a szél jajongott csak a fák között, recsegve tört le néhány gyenge gally. Átfáztam egy kicsit, de Pali bácsiéknál langymeleg volt a konyhában, az öreg meg úgy ült az asztalnál, mint tavaly, meg előtte, meg szerintem már évtizedek óta, fehér ingben, rátűzve a kokárda. – Ünnep van, jányom – mondta, és ránézett a dzsekimre, amin már régóta az Erzsi nénitől kapott kicsit megfakult kokárda van minden március idusán. Az öreg a pipával vacakolt, Erzsi néni is csendesebben motoszkált a szokottnál. Habóka nyávogott, ki akart menni, az öreg kiengedte, kicsit nézte a hajlongó fákat, a kerítés nyikorgott, egyik deszkája megint elengedte magát.
– Mindég vártuk ezt az ünnepet, kisgyerek korunktul – magyarázta Pali bácsi.
– Vót, hogy bémentünk a városba, hallgattuk a beszídeket, meg a szavalatot, még az ebíd is ünnepi vót. Nékünk meg az vót a legszebb, hogy öregapánk még emlékezett a történetekre, amiket a régi öregek montak a forradalomrul, oszt más azokat hallgatni, mint a tudományost. Mer aszt úgy lehet forgatni, hogy megfeleljen annak, aki mongya. De azír Erzsi nénéd csak tudott vidámságot, hozni ebbe a csendbe, mikor aszt monta, hogy azír nagy nap volt az, '48-ban, mer hogy pont kilenc hónapra megszületett Petőfi kisfia, a Zolika. Úgyhogy szerinte a lánglelkű költő azon a napon nem csak a Nemzeti dalt szavalta el egy párszor, másra is időt szakított. Na jányom, erre aztán én is abbahagytam a bucsálódást, oszt már minden majdnem olan vót, mint régen.
Erzsi néni kicsit elpirult, s olyan gyorsan az asztalra tette a túrós rétest, hogy szabadkozni se volt időm. Mit időm! Alkalmam se. Hazafelé kis csomagot lóbáltam, benne négy finom sütemény. Két fiatal lány jött velem szembe, nekifeszülve a szélnek, kabátjukon virított a kokárda.
Salánki Anikó
Fotó: Fantoly Márton
