Nagycsütörtök: A lábmosás jelenete a Bugac Pétermonostorán talált Szent Péter ereklyetartón
A feltevések szerint talán 1189-ben, a III. keresztes hadjárat során kerülhetett hazánkba, amikor III. Béla fogadta és a bizánci határig kísérte I. (Barbarossa) Frigyes német-római császárt és Szentföldre vonuló seregét.
A beágyazott zománc technikájának két nyugat-európai központja a 12–13. században a Rajna- és Maas-vidék, illetve Franciaország déli része és az Ibériai-félsziget keresztény északi területei (limoges-i, más néven a „déli zománcművesség”) voltak. Bár a Kecskeméti Katona József Múzeumban őrzött aranyozott bronz fedőlemezeken (25x12 cm) limoges-i stílusjegyeket is felfedezhetünk, azonban az ereklyetartó valószínűsíthetően a Rajna-vidéken, az 1180-as években készülhetett. A lemezek hátlapján vésett feliratok – jobb (DEX) és bal (SIN) – jelzik a helyüket az ismeretlen formájú ereklyetartón.
A bal oldali lemezen a mennybemenetel jelenetsora bontakozik ki; alul az apostolok, középen angyalok, amelyek feliratos szalagot tartanak, illetve felül Krisztus, zászlóval a kezében, kinyújtott karja az Atya keze irányába mutat.
A jobb oldali lemez viszont a Húsvéti Szent Háromnap első felvonásához, a Nagycsütörtökhöz kapcsolódik, amely Jézus elárultatásának és elfogatásának, s az utolsó vacsora napja. „Az utolsó vacsora történetét ajánlom azok figyelmébe, akik ismerkedni akarnak Jézussal, János Evangéliumában a 13. fejezetet. A mindennapi, aprólékos, szinte filmszerű leírás, a lábmosás szokatlan jelenetei, Jézus és Júdás és Jézus és Péter párbeszédei életszerű közelségbe hozzák a Megváltó alakját, jelképes cselekedetek által emlékezetessé tett tanítását, és egész tanítása sommáját az »új parancsban«: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt. (Jn 13,34-35)” (Mezey Katalin)
A lemezen tehát az utolsó vacsora „közben történt” lábmosás – a gesztus a zsidó hagyomány szerint a szolgálatkészség, az odaadás szimbóluma volt – jelenetét láthatjuk két részre osztva. „Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: »Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!« Jézus így válaszolt: »Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.« Péter tovább tiltakozott: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” (Jn 13,4-8 – a négy evangéliumból csak Jánoséban szerepel a történet.) Az ereklyetartó felső részén, a párbeszédükre utalva, Krisztus és Szent Péter áll egymással szemben.
A Megváltó bal kezében tartott írásszalagon a középkori hívek által jól ismert evangéliumi sorokat folytatódnak, hiszen a következőket olvashatjuk: SI N(on) N(on) ERIS MECU(m), azaz „Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.” (Jn 13,8) A menyország kulcsával – egyik attribútumával – a kezében megjelenített apostolfejedelem válaszát szintén latinul vésték a lemezre: N(on tantum) PEDES SED MAN(um) AC CAPU(t), azaz „Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” (Jn 13, 9) A lemez alsó felén magát a lábmosás viszonylag ritkán ábrázolt jelenetét láthatjuk, az evangélium szövegére utalva, a fejére mutató Péterrel, s a Bibliát öltözetében („levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte”) kevésbé követő, a mosdótál mellett térdeplő Krisztussal.
A római katolikus liturgiában a nagycsütörtöki lábmosás szertartása az esti, ún. „utolsó vacsora miséjének” a része, amelyet a rítus közben énekelt latin nyelvű antifóna („Mandatum novum do vobis, ut diligatis invicem…”) nyomán mandatumnak is neveznek. (A jelentéséről lásd Mezey Katalin korábban idézett sorait!) „A latin liturgiában a 4. századtól élt a keresztelés szertartásában, Rómán kívül, de amint Róma városi liturgiája elterjedt, visszaszorult ez a bibliai gyakorlat. Az elvirai zsinat (300 körül?) – ez a legkorábbi zsinat, amelyik határozatait kánonformába öntötte – a 48. kánonjában már úgy rendelkezett, hogy a papok vagy a klerikusok ne mossák meg a megkereszteltek lábát. Spanyolországban a gall rítusú mozarab liturgiában még a 6. században is megtaláljuk a lábmosás szertartását.
A kolostorokban alakult ki a testvérek és vendégek (szegények) lába megmosásának szokása (vö. benedeki regula 35,53. pontja), amelyet a szerzetesi egyházak is átvettek. A középkorban sem halványodott el teljesen a lábmosás emléke. 694-ben a toledói zsinat szigorúan elrendelte, hogy a püspök a nagycsütörtöki szentmisében végezze el a lábmosás szertartását. A pápai liturgiában a lábmosás a 12. századtól élt. 1570: a lábmosás a szentmise végére került. A nagyhét újrarendezése, 1955. XI. 16. óta a lábmosás a homília után történik, már nemcsak a szerzetesi egyházakban és apáti templomokban, hanem a plébánia-templomokban is.” (Szigeti Jenő) Legutóbb pedig 2016 vízkeresztjének ünnepén, Ferenc pápa kérésének megfelelően, a Római Misekönyvben történt módosítás a nagycsütörtöki lábmosás szertartásának rendjében, miután három évvel korábban „az oltárnál szolgálók a férfiak” mellett nők lábát is megmosta.
ifj. Gyergyádesz László
művészettörténész
