Kultúra 2021. április 11. 15:00

 „…ne tékozold bizalmadat”

 „…ne tékozold bizalmadat”
A költészetet ünnepeljük, s József Attila születésének napját. A sorrend fordított is lehet. Egy a lényeg, hogy 1964 óta április 11-én töretlenül fejet hajtunk, tisztelgünk a líra előtt.

Irodalmi előadások, költő-olvasó találkozók, könyvbemutatók, szavalóversenyek voltak minden évben. Tavaly is, csak akkor már online. Azért az nem az igazi, de elfogadtuk. Voltak az elmúlt évek alatt modern-újszerű, sok embert megmozgató, csodálkozásra-ámulatra késztető ünneplések.

1998-ban 14 magyar költő közösen írt egy szonettkoszorút, 2010-ben versmaraton volt, ahol 100 költő olvasta fel a verseit. Diákok százai gyűltek össze, hogy egyszerre szavaljanak.

S volt még megannyi újszerű forma, de ami maradt: a szívet-lelket melengető vers.

József Attila, a halhatatlanná váló költő esendő ember volt, szeretni vágyó férfi, kenyérre-csókra egyaránt vágyó fiatal. Akinek verseiben tapsikoltak a jázminok, karikázott mezei szagokkal a tavaszi szél, aki vidám és jó volt, s tán konok, ha bántották vélt igazában. A nélkülözés mindig kérges tenyerébe szorította, megvonva tőle a gondtalanság örömét. Minden reggel hideg vízbe fürdette gondolatait, de megtanulta, hogy ez nem elég, hogy tehetsége pusztul vigasztalanul, s ez nagyon fáj. A boldogság némán meghúzódott, a csönd titkolózott, s csak álmában volt igazán szerelmes-boldog. Rövid élete alatt csak néha adatott meg neki a tiszta nevetés, az igazán szép élet. De igazán szépen írni mindig tudott. „Imhol őzike-lépésekben kis rüggyel szájában a lány” – írta a Pöttyös című versében. Szép. Mindig ez jut eszembe, ha valamelyik verséből megvillan egy sor, egy töredék.

Írtam róla, nem egyszer, félénken-óvatosan. Kicsit bújósan, aggódva, pirulva, tetszene-e neki? Tudtam, éreztem, mily igaz, amit írt, hogy szívünkben tényleg együtt él a tigris és a szelíd őz. Fájt sokszor, hogy igába akarják hajtani lázadó-vad sorait, hajlítani-szelídíteni akarják, ami inkább törik, de nem simul előre gyártott ünnepi beszédek sémáiba. Ha félt is, helyét megállta, s bátor volt, mert szembe szállt önmagával is. Bátor volt, mert fel merte tenni a legnagyobb kérdést: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!” S megadta a választ is, az egyetlen elfogadható-élhető-igaz választ: „Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Tudnék még szólni, hisz lenne miért és kiért, s ezen a napon nem csak Attila szavai jutnak eszembe, hanem mindazoké, akiknek önmagam is köszönhetem, s akik már ott vannak, ahol a szelíd csillagok.

Ilyenkor ünnep van a szívemben, s csak halkan mormolom: „József Attila, hidd el, én nagyon szeretlek.”

Salánki Anikó

Fotó: Salánki Anikó portréja

Megjelent a Litera-Túra Művészeti Magazinban

 

Kövessen minket a Facebookon is!