Reggeli gondolatok a hőségben
Semmi nem változott, a fű kiégett, az eldobált csokipapírok is csontszárazon zizegtek. Pali bácsi – jól van – a kiskertben üldögélt és vígan fújta a füstöt a legújabb pipából. Ebből rögtön tudtam, hogy Erzsi néni nincs itthon. Nyertem. A piacra vitte be a valahányadik szomszédasszony, mert itt mindenki szomszéd, nem csak a közvetlen házban lakó.
Mikor közöltem, hogy meleg van, az öreg helyeslőn bólintott: – Pál napjakor szokása. Folytattam rögvest, hogy épp azért jöttem, hogy akkor most mi lesz, ilyen távoliak, mint én, mikor tehetem tiszteletem. Megbeszéltük. Majd kicsit elkomolyodva folytatta: – Nem tom mér, de a szomszíd mindig kihoz a béketűrésbül, pedig nem kék, már csak a vírnyomásom miatt se. Most azír könyökölt a kerítésre, hogy olvasta a gépbül, hogy vénségére is köthet az ember bisztosítékot magára, oszt ha elviszi a kaszás, nem lesz gongya az örökösöknek. Píz is üti a markukat, meg el is parentájják az embert tisztessíggel, a bukszájuk se sínyli meg. Oszt én hogy állok hozzá ehhez a dologhoz. Rögvest ment felfelé még a cukrom is. Montam aztán néki, hogy jól vagyok magamho' kípest, oszt néki meg ne légyen álmatlan iccakája, még idájig senki se maratt a főd felszínén, majd csak lesz valahogy. Erre itten erősködék, hogy mégis, majd ű kinyomtattya, én meg olvasgassam. Na, erre csak arrébb mentem, lóbáltam a kisbaltát, oszt mírgembe' belevágtam a fásól oldalába, de ollan pontosan, mint katomkoromban. Na, erre vörös lett, mint a turai vájdling, és már húzott is befelé.
Üldögéltünk, én a vájdlingon merengtem, az öreg pipázott, két kóbor méhecske rászállt a hervadt rózsára, csattant a kiskapu, Erzsi néni megjött. Segítettem bevinni a kiskonyhába a két megpakolt szatyrot, Erzsi néni odasúgta, hogy jófajta pipadohányt is vett, meg egy kis pályinkát, de azt majd átönti két kisebb üvegbe. Összenevettünk. Még láttam, ahogy az öreg elhúzódik az ajtótól, és amikor kikísért, már nem is volt borús a homloka.
Salánki Anikó
