85 éve hunyt el Tornyai János festőművész, az alföldi iskola egyik mestere
Tornyai János: Alföldi táj
Más módja a realizmusnak az, ahogyan Tornyai az Alföld embereit és tájait vásznain megérzékítette, mint amellyel Deák-Ébner vagy Vágó Pál festegette a hasonló motívumokat. Az ő realizmusuk inkább ismerkedés volt a tájjal, a kívülről való ember érdeklődő ráhajlása arra, ami természetétől alapjában különböző. Tornyai az Alföld jelenségeiben önmagát festette meg. Tájképein megérzik, hogy festőjük maga is annak a földnek terméke, amelyen képei megszülettek.
Tornyai János: Bús magyar sors
A megmérhetetlen égnek, a gyász-sorssal terhes vagy viharozva vágtató felhőknek gyermeke. Szeme a szegény föld szürke színén szomorodott meg. Otthona a szegény földmíves apa kunyhója volt, végzete: viaskodás az élet gondjával. Világéletében szegény emberek nehéz sorsa volt a környezete. S hiába szabadult ki Párizsba, hasztalan telepedett meg Pesten - szűkebb hazájának nyomasztó élményei oda is elkísérték: vele ment a szegénység, a nélkülözés, a bánat, a keserűség. Tőlük lett aránylag korán olyan rézmetszetre emlékeztetően keresztül-kasul barázdás az arca.
Tornyai János: Tanya, gémeskúttal
Az Alföld alacsonyan járó szürke felhői vetettek árnyékot életére. Nehéz élet volt. A sors sok mindent megtagadott tőle, megtagadta azt is, ami minden művész életében döntő jelentőségű: képességei teljes kifejtésének lehetőségét. Nagy képek megfestéséről álmodozott, akkora vásznakról, mint amilyenekkel nagy pályamutatója, Munkácsy ajándékozta meg nemzetét. S életének fő alkotása, a sokszor megfestett Juss hatalmas méretű végleges változata befejezetlenül maradt utána. Sötétségbe elmerített zordon alakjain - az örökségen összevesző parasztokon - még rajta talán a fehér krétával rájuk futtatott remegő körvonalak, az elbizonytalanodott kéznek a jobbat és véglegest kereső húzásai. Nem maradt olyan műve, amely mint más művészek esetében, az egész művészt magában foglalná, és egész tehetségét láthatóvá tenné. Sokkal tehetségesebb festő volt, mint amennyire az munkáiban kifejezésre jutott.
Tornyai János: Búzatábla, kendős nővel
Jó ideig Munkácsy igézetében élt. Nem úgy került belé, mint más kortársai: a divat hajtóerejénél fogva vagy a ragyogó tehetség vonzóerejétől húzva, hanem a belső rokonság érzése vitte feléje. Tornyai temperamentumra rokonlélek volt Munkácsyval. Munkácsy művészetében megtalálta a módját annak, hogyan érzékítse meg azt, ami legsajátosabb önmagában. Munkácsy feketébe ágyazott színeiből és merészen fölrakott fehér fényfoltjaiból bátorságot merített arra, hogy komor kedvét maga is sötétbe ágyazza. S a mester ecsetének lendületes járása megmutatta neki, hogyan lehet a temperamentumát megfékezetlenül átvinnie a vászonra. Örök tanulságaiul szolgáltak ezek az észleletei. S Munkácsy hatásának bizonyára nem kicsiny a része abban, hogy Tornyaiból egyik legmagyarabb festőnk lett.
Tornyai János: Juss!
Abban is Munkácsy nyomait igyekezett követni, hogy nagyméretű kompozíciók megfestésével kísérletezett. De a könnyed és mintegy magától alakuló komponálás képessége nem adott meg Tornyainak. Az alakítatlan természet maradt meg végig képei tárgyának. A természetnek egy-egy kivágása, jelenségeinek egy-egy mozzanata, nyugalmi vagy mozgó állapotukban megfigyelt emberek. A jelenségeket egybeszerkesztő Munkácsyval szemben ő a részletek és a töredékek művésze volt.
Feltűnő az is, hogy aránylag milyen kevés motívumú volt a művészete. Tárgyával és azzal a jelentőséggel, amelyet Tornyai tulajdonított neki, a Juss magaslik ki belőle. E műve egyik vázlatos változatának köszönhette első nyilvános sikerét, a Műcsarnok Ráth-díját. A képet azonban nem tekintette a tárgy végleges megoldásának, újabb és újabb változatokon át igyekezett feléje. Egész életén végigkísérte ez a képtárgy. Az utolsó változat óriási vászon, igazi Munkácsy méretű. Három asszony gyászos marakodása az örökség darabjain, egy vég vásznon, amelynek felosztásán megegyezni nem tudnak. A mestergerendás mennyezetű alacsony parasztszobában a marakodóknak oda se nézve ül komoran az öreg gazda, a perlekedőknek valószínűleg az apja, az asztal túlsó vége felöl pedig a hozzábújó gyászoló nővel egy süveges fiatalabb férfi. Legelöl, az asztal előtt, a kinyitott kelengyeláda, a "juss" őrzőhelye. Egy csöpp kisfiú ágaskodva néz beléje. Az egész cselekvényt fekete alapba süllyesztette Tornyai, és eredeti szándékát bizonyára még fokozta az idő is, mely a feketeséggel szinte az egész képet elnyelette, az alakokat és környezetüket is. Mai állapotában ez a megragadó festmény csak bizonyos megvilágításban és bizonyos szemszögből nézve látható. Jól tudta ezt Tornyai is. Élete végéig várta azt az időt, amelyben az egészsége megengedje, hogy elvégezze a képen a régen tervezett változtatásokat, és megadja velök a végleges alakját. Azt az időt meg nem érte, de a hatalmas kép így is megmutatja, mekkora képességek éltek alkotójában. Egész elképzelése Munkácsyas, és feltehető, hogy Munkácsy abban a korban, amelyben magyar tárgyú java zsánerképeit festette, a Tornyai képén láthatókhoz hasonló módon csoportosította volna alakjait.
Tornyai János: Mártélyi nagy fa
A paraszti tárgyú és környezetű zsánerhez azután is vissza-visszatért Tornyai, sőt csekély változtatásokkal nem egyjüket meg is ismételte, olykor többször is, de a Juss-hoz fogható méretűt és kifejezőerejűt többet nem alkotott. Munkácsy példájától akkor függetlenítette magát, amikor végképpen lemondott mesterének műfajairól, és elfordult a zsánertől. Életének nehéz korszakában ment végbe benne ez a változás. Mártír élete mellett egy rozoga kis pusztai kunyhóba vette bele magát. Ott figyelte a puszta életét nappal és éjjel. Egymaga volt a végtelen ég alatt, amelyen, mint az ítélet napjának angyalai, harsonáztak a megbőszült felhők. Békésen hallgatta őket és keserűen ismert zajgásukban a maga életének kísérő zenéjére. Nagy indulatok keltek új életre benne. Minden előre meghatározott szándéktól megszabadultan, kompozícióra, rajzra nem gondolva futtatta végig száguldó járású ecsetjét a vásznon. Az impresszionista képecskéknek hosszú sora lett az eredménye ezeknek a rögtönzéseinek. A legtöbbjüknek semmi szóba fogható tárgya sincsen, semmi rajzos forma rajtuk, csupán kavargó színek és viharzó árnyékok. Az alföldi ég és föld színváltozásait, borúját és keserű dühét érzékítette meg rajtuk Tornyai. Ezeken a többnyire kisméretű festményein lett művészete igazán önmagáé. A monumentálist megközelítő erővel ragadta és rögzítette meg az alföldi puszta lelke állapotának egy-egy mozzanatát.
Szintén későbbi motívuma volt festészetének az enteriőr. Életének végső korszakában ilyent festett legtöbbet, sokszor meg-megismételve, sokszor változtatásokkal gazdagítva ugyanazt a tárgyat. A legnagyobb megbecsüléssel ezt a korszakát fogadták művésztársai és a közönség. Ezeknek az enteriőrjeinek számos darabja valóban mestermű. Egy-egy csupasz és üres szoba a tárgyuk, legtöbbjükben bútor sincsen, csupán a három fal, meg az ablak, valahol egy-egy lecsüngő drapéria. De ezt a kopaszságot Tornyai gazdag színfantáziával tudta meghitté és elragadó festői előadással a színfoltok lágy átmeneteivel vonzóvá tenni. Ilyen képére kapta meg, szégyenletesen elkésve, az állami kis aranyérmet, akkor, amikor már igazán nem tudott örülni neki.
Tornyai János: Padon
A jó, amiben valaha része jutott, általában mindig elkésve érte. Elfáradt és megszomorodott életének utolsó nagy öröme az az ünneplés volt, amelyben szülővárosa, Hódmezővásárhely, 1934 őszén részesítette. Az ország minden részéből meleg üdvözlés, jókívánságok, az elismerés és a megbecsülés szavai köszöntötték. De mindez a jó későn érkezett. Az elfáradt művészt nem bírta újabb erőfeszítésre serkenteni. Szándékkal és tervvel tele volt a szíve, de megrokkant teste már nem engedelmeskedett elgyöngült akaratának.
Tornyai János: Udvar, napsütésben
Olyan művészt veszítettünk el véle, aki embernek is a legvonzóbb jelenségek egyike volt. Időnek előtte megöregedetten, a betegségtől megkínzottan, fáradságosan vánszorogva jelent meg közöttünk. A gond és a szenvedés mély barázdákkal hasogatta végig ábrázatát. De minden fájdalmas külsőséget elfelejtetett, amikor megszólalt. A béke és a derű vigasztalása áradt lényéből. A szíve teli volt szeretettel, minden kicsi jónak és szépnek megbecsülésével, melegséggel, ragaszkodással és hálával mindenki iránt, aki valaha is némi jóindulatot mutatott iránta. Bajairól, szenvedéseiről, ha faggatták, keserűség nélkül beszélt, legszívesebben tréfálkozva. Elfogadta sorsát, magára húzta, mint rossz időben a rongyos bőrbekecset - ha nincsen jobb. Szelíd és békességes bölcs volt ez a magyar festő, akinek képzelete olyan szenvedélyesen, akkora hévvel és lendülettel tudta vinni ecsetjét, mint amilyennel elei a puszták paripáját hajszolták meg.
Magyar Művészet, 1936. november, XII. évf., 11. sz., 321-328. oldal
in: Elek Artúr: Művészek és műbarátok, MTA Műv.tört. Kutató Int., Bp., 1996, 218-221. oldal
