Ismét megemlékeztek a szervdonorokról
Képgaléria
Dr. Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója összefoglalta, hogy miért és mennyire fontos a társadalmi összefogás annak érdekében, hogy a rászorulók időben megkaphassák az életüket megmentő szervadományokat. Ennek elengedhetetlen feltétele az, hogy elérhetőek legyenek a donorszervek. Kihangsúlyozta, hogy azzal tudunk mi magunk a legtöbbet megtenni, ha még életünkben döntést hozunk saját szerveink halálunk utáni felhasználásáról. Mint mondta, ez nem csupán lehetőség, hanem mindannyiunk felelőssége.
A megemlékezésen Berente Judit, a Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnöke elmondta, hogy maga is 26 éve vesetranszplantált. Megindító szavakkal elevenítette fel saját élményeit, amikor új vesét és egészséges életet kapott.
– A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség, minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük, nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább lépni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsul halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat, mikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni, a kín addig megállíthatatlannak tűnő hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente álom és ébrenlét határán már a jeges felismerés tör ránk, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, mikor eszünkbe jut. Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát: hogy ő volt. Időben lesz új öröm, új lendület. Lesznek tervek és vágyak is. Lesz béke és elengedés. De a gyász marad, nem csökken. Az élet nő majd körülötte – idézte fel Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus gondolatait Berente Judit.
Végezetül Csikós Józsefné donor-hozzátartozó mondta el személyes gondolatait.
– Azokra a családtagjainkra emlékezünk, akik életet mentettek. Szerveikkel olyan beteg emberek életét mentették meg, akiknek egyetlen esélyt a túlélésre, az életre a kapott szerv tette lehetővé. Nekünk, donorcsaládoknak a legnagyobb szív- és lelki fájdalmunkban és életünk legnagyobb tragédiájában kellett döntést hozni. És mi a szervadományozásra igent mondtunk. A vesztségeinken és a fájdalmainkon túlmutatva vállaltuk a nyilvánosságot, és büszkék vagyunk arra, hogy a szerettünk életet mentett. Tiszteletükre készült a szervdonorok emlékműve. Ők azok, akikre hősként emlékezünk. Bizonyos tekintetben számunkra továbblépés, egyben szerettünk emlékének őrzése, tiszteletben tartása. Az életük folytatódik valakiben, valakikben, akik hálával és szeretettel gondolnak az életadóra és annak családjára: ők a szervátültetettek.
V. B.
