Megemlékezés 1956-ról – kissé másképpen

Borítókép: VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár

Érdekes például az alábbi statisztika, miszerint: „A Bács-Kiskun megyei bíróság Ellenforradalmi tevékenységért 1956. november 4-étől 1958. december 31-éig az alábbi ítéleteket hozta:

Bács-Kiskun megyében ellenforradalmi tevékenységért közbiztonsági őrizetben volt 196 fő.”

Ez a statisztika nemcsak azért érdekes, mert el lehet játszadozni a számokkal, sokkal érdekesebb az, ami nincs leírva. Például az, hogy hány és hány ember életét tették lehetetlenné, alázták meg, hány szerencsétlent vertek össze brutálisan és nyúltak utána még évtizedekig.

Az alábbiakban következzen egy vázlatos történet városunkból.
Volt egy, a szabadságért életét adó, lánglelkű költőről elnevezett iskola, egy gimnázium, ahová sok életerős, derék magyar fiatal fiú járt, akik reménykedtek a szebb jövőben. Mert a fiatalok már csak ilyenek. Különösen úgy, hogy apáiktól addigra már elvették a „szebb jövőt”, de ők még makacsul hittek benne.

Járt az egyik osztályba egy 15 esztendős legényke, aki megszenvedte rövid élete során azt a „sok jót”, amit szüleivel együtt kapott az akkori politikai rendszertől. Talán érthető, hogy kevésbé szerette a vörös csillagot. (Érdekes ez a viszolygás ettől a jelképtől, hiszen a város másik gimnáziumában már 1952-ben (!) fel akarták robbantani az ott lévőt.)

És jött '56 októbere, amikor egy ígéretes napon leverhették a városházán lévő, gyűlölt jelképet. Bizony akkor még nem sejtette ő, hogy tette mennyire megváltoztatja álmait, terveit, sőt az egész életét. Mert utána az oroszok égre-földre keresték. Szerencsére az orgoványi puszta kukorica szárkúpjaihoz nem jutottak el.

Nyilvánvaló, hogy a kínkeservesen megszerzett érettségi után nem jelentkezhetett felsőoktatásba. Az elszenvedett fizikai és lelki bántalmazások miatt el kellett hagynia a várost. De sajnálatos módon mind a fővárosban, mind Kecskeméten utánanyúltak a jólértesültek. Megpróbálkozott a sporttal – mert úgy gondolta, hogy az eredmények csak rajta múlnak, de hiába lett edző, majd gondnok, végzettségének megfelelő állást (levelezőn sikerült gépészmérnöki diplomát szereznie) soha nem kaphatott. És az évek, az évtizedek peregtek egyre gyorsabban. Visszatekintve mit is mondhatna nekünk életéről. Megbánta, nem bánta, másként csinálná, elmenne, maradna? Ezeket már csak a gondolat szintjén lehet lejátszani.

Mi azt mondjuk, hogy az idő mindent megold. És mi van az ő életével? És azokéval, akiket – nem kevesen vannak – megnyomorított az a világ, akiknek az életük tönkre ment, illetve egészen másként alakult volna a sorsuk, ha már nem menekültek el sok ezer társukkal együtt új hazát keresni. Nem kellene erről elfeledkezni.

Rosta Ferenc
            

Kövessen minket a Facebookon is!