Egy szál rózsa
Egy szál rózsa
Mindenszentek meg halottak napja elmúlt, ma nemzeti gyásznapot ünneplünk, bemondta a rádió, most már lehet – fordult meg a keskeny ágyon az öreg. A sparhelt még adott egy kis meleget. Akkor ősszel ilyenkor, ha jól emlékszik, már csepergett a hideg eső, feltűrt kiskabátjuk alá a kopott gallérnál ráfolyt a hátukra. A fegyvert már rég elhajigálták, nem is használták, valami ócskaság volt, amit egy fellobogózott teherautóról dobtak le.
A többiek nevetve vetették a hátukra, neki is jutott egy, látszott, hogy sose volt ilyen a kezében. Egy fiatal katona megmutatta, hogy kellene használni. Töltény az nem volt, de ahogy vonultak utcáról utcára egyre többen, félelmetesnek és hatalmasnak érezték magukat. Nem sokáig tartott az egész, amikor a széles utcára kifordultak, ott állt a végében egy tank, hidegen és mozdulatlanul, a csöve lassan feléjük fordult. Úgy rebbentek szét, olyan gyorsan, mint amikor a héja lecsapni készül a tyúkokra kint a tanyájuk udvarán. Ő egy sötét pincében húzta meg megát, még jó, hogy sovány volt, az ablakon csúszott rá a szénhalomra, az utolsó pillanatban.
A lövés végigzúgott a ház előtt, valahol távolabb becsapódott, de érezte a szelét, hallotta a kirakatüvegek szétcsattanását, néhány elfojtott kiáltást, egy tétova lövéssorozatot, aztán semmit. Mintha elcsendesült volna az egész világ. Hazaindult az anyjához, három napjába telt, amíg vonatok tetején, meg lovas kocsikra felkéretőzve eljutott a hozzájuk legközelebbi faluba. Onnan éjszaka ment ki a tanyára, a kutyák se ugatták meg, a köd éppen felszállt, amikor a bemadzagolt verőceajtót megnyitotta. Anyja homlokába húzott kendővel, kezében a moslékos vödörrel akkor lépett ki a konyha ajtaján. Aztán rohant felé, az se érdekelte, hogy a két disznó visítva követeli a megszokott reggelit. Nem sokat beszéltek azokról a napokról, amikor hivatalos emberek keresték, elbújt a szalmakazalba, de anyját, a szegény özvegyet nem sokat vegzálták. Aztán, ahogy teltek az évek, elfeledkeztek róla, kis hal volt ő, nagyobbakra vetették ki a hálót. Elteltek az évek, anyja halála után elpotyázta a tanyát meg azt a kis földet, és felment a fővárosba. Nem volt könnyű újra megszokni a forgalmat, a penészes lukat, amit meg tudott fizetni a segédmunkási fizetéséből, de eltűnhetett a tömegben. Voltak látásból ismerős arcok a régi időkből, néha még az újságok címlapján is, ők jól jártak. Persze csak magát okolhatta, hogy nem jutott semmire, néha elfogta a keserűség, ahogy a nyomtalanul elszálló időre gondolt.
November 4-én korán reggel kiült a térre, szemben a temetővel. Már kezd deresedni a fű, a lehullott levelek óvón betakarták az árvácskákat. A szökőkút még működik, majd ünnep után elzárják és fekete fóliával körbe tekerik, nehogy elfagyjanak a kerámiából készült figurák. Tavaly télen hűlt ki egy régi katonacimborája, a házikójában. Neki se sikerült az élet, ezen néha elborongtak, aztán megittak egy fröccsöt. A szomszédok jó emberek voltak, figyelmeztek rá, de hosszú ünnep volt, vidékre utaztak, nem vették észre, hogy nem füstöl a kémény. Nézte a temető kapuján bemenő ünnepi ruhába öltözött embereket, ahogy hatalmas koszorúkat cipeltek, gyertyák tucatjait, kicifrázott mécseseket. Megborzongott, amikor egy kövér asszonyság leült mellé a padra, kirakta a lila, sárga, meg cirmos virágokat szivárgó műanyag vödrökbe. Sokan jöttek venni, olcsóbb volt, mint a nagy virágárudában. Észrevette, hogy egy sietős, elegáns férfi kirántott egy ezrest a zsebéből, az lassan, mint egy hulló lepke, az árvácskák kék szirmai közé bukott. Nagyot nyelt, tegnap reggel evett utoljára egy kiflit. Lassan állt fel, szemét a pénzre szegezte, aztán mikor már az ujjai között tartotta, utána kiabált az öltönyösnek: – Uram, elejtette a pénzét! – és nyújtotta felé, piszkos-kérges kezére rásütött a nap.
A férfi megállt, visszalépett, elvette a feléje nyújtott ezrest, de intett, hogy várjon. Kivette a tárcáját, kicserélte egy másikra. Kétezresre. Majd röpke töprengés után kivett a csokrából egy rózsát, szép sárgát, csak a szára volt kicsivel rövidebb, mint a többinek. Aztán eltűnt a tömegben.
Nem ült vissza a padra, pedig már szépen odasütött a nap. Elindul – döntötte el – megkeresi a komája sírját, kint van a külső temetőben, majd busszal megy. Kiviszi neki a virágot. Talán vesz egy gyertyát is. Fehéret. Utána megiszik egy fröccsöt.
Salánki Anikó
Megjelent a Kalamárisban
Szerkesztő: Márkus László
