Mindannyiunknak fáj, hogy eltávoztál
Polner Tibor emlékére
(1944-2021)
Alázat és jó barátság. Igen, ez a két szó jut rólad az eszünkbe.
Kiskunfélegyházi családból származtál, és habár kisgyermekkorodban Karcagon éltél, általános iskolai tanulmányaidat már a kiskunfélegyházi József Attila Általános Iskolában fejezted be kitűnő eredménnyel, majd a Petőfi Sándor Gimnáziumba nyertél felvételt. Tanáraid voltak magyar nyelv és irodalomból Illésy István, orosz nyelvből Somkúti Ignác. Nem véletlen tehát, hogy érdeklődésed ezen tárgyak felé irányult. Közben erős, ügyes tornásznak bizonyultál, testnevelő tanárod, edződ Tulit Péter volt. Utólag talán furcsának tűnhet, hogy a jeles eredménnyel befejezett gimnáziumi tanulmányok után eredetileg nem testnevelés szakon szerettél volna továbbtanulni, hanem magyar-orosz szakra felvételiztél a József Attila Tudományegyetemre. A felvételi vizsgán megfeleltél, de helyhiány miatt a jelentkezés évében oda nem vettek fel. Választanod kellett, hogy a következő évben felvételi nélkül elkezdheted az egyetemi képzést, vagy pedig azonnal felvételt nyersz a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar-orosz-testnevelés szakára. Ez utóbbit választottad, és végül így lettél testnevelő tanár. Mindez ékes példája annak, hogy a sors időnként a helyes irányba terel bennünket. Később, már munka mellett először kézilabda edzői képesítést szereztél a Testnevelési Főiskolán, majd a főiskola levelező tagozatán megszerezted a középiskolai testnevelő tanári oklevelet, közben a súlyemelő edző képesítést is.
Nehéz gyermekkorod volt, ezekben az időkben tanultad meg kényszerűségből, hogy igazán csak magadra számíthatsz. A gimnáziumi és főiskolai évek alatt a nyári szünetben mindig dolgoztál valahol, hogy a nyaralásra valót előteremtsd. A gyermekkori utcán töltött évek, a különböző munkahelyek kemény elvárásai olyan élettapasztalatokkal vérteztek fel, amelyek birtokában joggal volt állítható, hogy a jég hátán is meg fogsz élni. Új tanítványaidnak a bemutatkozáskor mindig elmondtad, hogy „Engem az utca nevelt”. Ezért ne próbáljanak meg átverni, nem érdemes semmilyen trükkel próbálkozni, ismersz minden csibészséget, zsiványságot és praktikát, tehát nem fog sikerülni.
Végzős hallgatóként 1966-ban házasodtál össze Tóth Máriával, „Marcsi nénivel”. Pályád kezdetén a fülöpjakabi Szűcs Iskolában, majd Váchartyánban tanítottál. Későbbiekben Őrbottyánban vállaltad el a kultúrház igazgatói posztját. Mindig is szerettél volna Félegyházára visszakerülni, de erre csak 1972 februárjában volt lehetőséged testnevelő tanári állásba a 608-as számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben. Ebben az iskolában olyan szakmai lehetőségek nyíltak meg számodra, amelyekről addig álmodni sem mertél. Előző munkahelyeiden már egy üres tornateremnek is örültél volna, itt pedig egy szinte mindennel felszerelt sportcsarnok várt reád. Az iskola adta lehetőségeket igyekeztél maximálisan kihasználni, ebben az iskola vezetése mindenben támogatott. Ennek eredményeképpen számtalan verseny, sportesemény került megrendezésre, amellyel hozzájárultál a város sportéletéhez. Télen iskolai sítáborokat is szerveztél, ahol nemcsak táborvezető, hanem egyben oktató is voltál.
Emlékszem az első alkalomra, amikor a kézilabda pályán lehetőséget adtál, hogy játsszak. Termetem kb. akkora volt, mint a tiéd, csak a fürgeségemnek volt köszönhető, hogy az iskolai csapat tagja legyek. A mérkőzést követően szomorúan ültem a padon (mivel kikaptunk). Megkérdezted tőlem: „Gyerekem mi a baj?” Azt válaszoltam: ”Kicsi a kezem, kicsi vagyok.” Vigaszként mondtad: „Ne törődjél vele, mindig a kisemberekből lesznek a nagy emberek. Gondolj például Napóleonra!”
Szakmai elismerésként értékelhető, hogy Bács-Kiskun megyében szakfelügyelőnek kértek fel, ebben a pozícióban sok éven át sikeresen tevékenykedhettél. Kiemelkedő oktató-nevelő munkádat 2004-ben az oktatási miniszter Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel ismerte el.
Elmondható, hogy következetesen vittél végig mindent, amit eldöntöttél. Ma is halljuk emlékezetes szavaid: „Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség.”
2021. július végén kerültél kórházba. Állapotod eleinte javult, majd váratlanul rosszabbodott. Augusztus 3-án szíved megszűnt dobogni, és itt hagytál bennünket.
Nagy CSUCSU! Te minden, a 608-ban, majd később a Kossuthban tanító kollégának a barátja voltál szereteteddel, vidámságoddal, jókedveddel.
Kedves Tibor/Tanár Úr/Tibi Bácsi/Nagy Csucsu! Szeretettel emlékezünk rád!
Búcsúznak tőled: barátaid, a volt kollégák, sportbarátok és egykori tanítványaid.
Kátai-Urbán Attila
