Nem kell nagyot lépni
Sajnos, vannak, akik nem élhetik át az ünnep, a meghittség teljes örömét. Csakúgy, mint tavaly, idén is beárnyékolja ezt a szép ünnepet a vész, ami egy éve is sokak lelkére rátelepedett. Nem adott több időt, hogy szeretteink velünk maradhassanak. Mégis: amikor kigyúlnak a fények, meglepetten, meghatódva, bámulunk a végtelenbe. Csillognak szemeink a fájdalmas könnytől, s mi azzal birkózunk, hogyan kendőzzük el azokat. És ahogyan nemrég egy internetes bejegyzésben olvasható volt: „A könnyek megtalálják szabadulásuk útját, mert a bennünk lévő lélek ontja őket. A könnycsepp jelkép csupán, amely lehet a bánat, az öröm, de lehet egyszerűen a felemelkedettség érzése is.” Akár a Megváltó megszületésének is.
Soha nem feledhetjük a karácsony csodáját! Minden kedves olvasóknak áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepet kívánunk Bogdán Szabolcs történetével.
Csak egy zacskó nyomorult zöldborsóért mentem le a boltba. És sírva jöttem haza. De azt hiszem, ami a kettő között történt, azt soha nem fogom elfelejteni. Már csak harminc méterre voltam az otthonomtól, amikor megláttam, hogy jön szembe a néni. Bottal. És valahogy éreztem, hogy meg fog szólítani.
– Fiatalember, kérhetném a segítségét?
Gyanútlanul elvigyorodtam, és azt gondoltam, aki engem fiatalembernek szólít, az úgyszólván bármit kérhet tőlem.
– Hát hogyne! – mosolyogtam rá. – Miben lehetek a szolgálatára? – kérdeztem, mert szeretem előadni a régi vágású úriembert, még olyankor is, amikor erre semmi különös okom nincs.
– Segíteni kéne lelépni – mondta a néni, és én egyből éreztem, hogy nem szerelmi kaland és titokzatos történet áll a háttérben, hanem maga a járdaszegély. Odanyújtottam a karomat, és biztattam a nénit, hogy csak bátran kapaszkodjon bele. Olyan fölényesen fogjuk leküzdeni azt a megátalkodott járdaszegélyt, mint a huzat!
– Merre tetszik menni? – érdeklődtem, miután sikeresen vettük az akadályt.
– A buszmegállóba – felelte ő.
– A Böszörményi útra?
– Igen, oda. Nem engedte még el a karomat, és én is úgy éreztem, hogy nem kell visszavonnom azt a kart sehonnan.
– Akkor menjünk – mondtam, és közben a kosaramban szereplő mirelit zöldborsóra pillantottam. A zöldborsó azt üzente, ő is ráér.
Félútig sem jutottunk el, amikor le kellett ülni egy padra. A néni sajnos nem bírta tovább a gyaloglást. Amikor megpihentünk, elkezdett a fiairól mesélni. Arról, hogy hogyan veszítette el mindegyiküket. Nem éreztem úgy, hogy elviselhetetlen terheket fog rám rakni ez a délután. Együttérzően hallgattam a néni történeteit, bólogattam és hümmögtem, közben meg az előttem heverő kosárkámra pislogtam, és azt találgattam, mennyi idő alatt olvad ki a mirelit zöldborsó.
Aztán mentünk tovább… A következő padnál az unokáiról kezdett mesélni a néni, és sorra vette, melyiküket hogyan veszítette el. Akkor már éreztem, hogy nekem ezeket a történeteket nem lenne szabad meghallgatnom, mert egyrészt nem is ismerjük egymást, másrészt kiolvad a zöldborsóm, harmadrészt meg én is vagyok olyan helyzetben, hogy órákig tudnék mesélni a kínjaimról.
Legközelebb egy fához támaszkodva álltunk meg. De akkor a néniből már ömlött a szó. Lehetett érezni, hogy időtlen idők óta nem beszélgetett senkivel, és most én vagyok az a szerencsés, akinek mindent el akar mondani. Egyre inkább megismertem a történetét, egyre inkább szorította a karomat, és egyre inkább úgy éreztem, nagy felelősséget vállaltam akkor, amikor lesegítettem a járdaszegélyről.
A buszmegállóban ültünk le utoljára. Akkor mondta el, hogy nincs már egyetlen élő rokona sem, csak ez a férfi, akihez most utazik. És ő maga volt, aki rápillantott a zöldborsómra, és azt mondta: – Na, most már menjen haza, fiatalember. Még a végén kiolvad a zöldborsója. Nem akarnám tovább feltartani.
Én meg nem bírtam mozdulni. Egy szürreális pillanatképnek tűnt már az is, ahogy ott várjuk a buszt. Az olvadozó zöldborsóval. Eszembe jutott a nagyanyáim és a dédnagymamám minden története, sőt egyszerre zsibongott minden történet a fejemben, amit valaha a szeretetről, a ragaszkodásról, a túlélésről és a megbékélésről hallottam. Aztán befutott a járat, én feltettem a nénit a buszra, és anélkül váltunk el, hogy egyáltalán megkérdeztük volna egymás keresztnevét.
Amikor hazafelé indultam, egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyeim. És nem érdekelt, hogy ki jön szembe, és mit gondol rólam. Hurcoltam a nyomorult kis kosaramat, benne az egyre olvadozó zöldborsóval, és bőgtem. Arra gondoltam, hogy ma megismertem egy embert, akinek még csak a keresztnevét sem tudom, de az életében egész biztosan kevesebb volt a szeretet, mint amennyit megérdemelt volna.
Aztán arra is gondoltam, hogy mindannyiunk életében kevesebb a szeretet, mint amennyit megérdemelnénk, mert drágán mérjük, pedig ingyen van. És minden tehetségünk meglenne ahhoz, hogy lakható, élhető és szerethető bolygóvá varázsoljuk ezt a nyomorult sártekét, csak valamiért nem akarjuk.
A zöldborsó kiolvadt. Mennyei köret lett belőle.
Bogdán Szabolcs
