Leszállt egy angyal Félegyházára
Képgaléria
Rosta Ferenc így kezdte megnyitó beszédét: – Amit itt hallottunk, az mifelénk nagyon ritkán kerül a széles közönség elé. Most egy igazán kivételes alkalommal a csángó dalkultúra világát villantotta fel anya és leánya: Petrás Mária és Petrás Alina. Az édesanya népdalénekesként a Muzsikás együttessel bejárta már a világot, hirdetve a magyar, pontosabban a csángó dalkultúra erejét. Az általuk felvállalt és előadott énekek a magyar énekkincs gazdagon díszített legrégibb stílusú dallamai. Ezek a dalok azért juthatnak el a szívünkig, mert tiszta forrásból fakadnak. Ha pátoszosan akarom magam kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy leszállt egy angyal Félegyházára. Egy csángó angyal. Aki már 16 évvel ezelőtt itt járt, ugyanis Petrás Mária furcsának tűnő, máz nélküli, érdes samottból megformált alkotásaival akkor találkozott először Kiskunfélegyháza művészetszerető közönsége.
És most, szinte napra pontosan megint itt van műveivel, hogy az előttünk álló adventi időszakot szívmelengetővé tegye számunkra. Íme az angyal, aki nemcsak a kiállított műveket színesítette, hanem elhozta a művész leányát, Petrás Alinét is. A szülőföld, az a Kárpátokon túli terület, ahová egy talán rossz, talán áldott pillanatában a magyarság egy maroknyi népessége elcsángált, létrehozva azt a területet, amelyet ma Csángóföldnek nevezhetünk. Az a föld, az a táj a nehezen megmunkálhatóságával a családokat verejtékes munkával fenntartó, napszítta, barázdált arcú embereknek lett az otthona, akik éltek, megéltek, túléltek. Szemléletesen szól arról a világrendről, melybe beleszületett:
„Azon a vidéken tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az idő járása és mélységes hitük útba igazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőtem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot” – vallja Petrás Mária.
Életének fordulópontja 1990-hez kötődik, amikor megérkezett Budapestre és beiratkozhatott a Magyar Iparművészeti Főiskolára, illetve mesterképzőre.
Innentől kezdve a grafikát felváltotta a háromdimenziós plasztikai megformálás, a szakrális tartalmakat hordozó gondolatokat szobrokba mintázta. Az új művészetének a fókuszában a gyermekét ölében tartó Istenanya áll.
Ezt a témát – amint itt is látható – két csoportba sorolhatjuk, úgy, mint az anya-gyermek kapcsolat, amelynek legszebb darabját a főfalon láthatják, s ahol a gyermeket óvó, körbefogó anyai test megkomponálása bravúros. Az egyszerű, a sok gyereket nevelő csángó asszonyok világa ez, akik nagyon keményen és sokat dolgoznak, imádkoznak, szenvednek és szelíden szolgálják családjukat. Az itt látható anyagban a lila és az arany mennyisége pontosan annyi, hogy egy-egy felcsillanást okozzon, ha fény esik rá. Így válik a nehézkes, kemény anyag még könnyedebbé, már-már légiessé.
Ez a kiállított anyag létezésünk csodájáról, a szeretetről suttog, a sugárzó arcú csángó Máriákról, akik boldog, átszellemült mosollyal ringatják ölükben gyermeküket, az angyali üdvözlet titokzatos, bensőséges intimitásáról, a Szent Család zárt, összetartó szeretetburkáról. Ezek a művek egyfajta archaikus vonulatot, ízt hordoznak, ellentétben a terem másik felében kitett műalkotásokkal, melyek Petrás Alina keze nyomát dicsérik.
Mit tehet az ember, ha a családjában a Teremtő neki is adott egy jókora tehetséget. Alina azt tette, amit tehetett. Elindult a maga útján és kialakított egy olyan képi rendszert, amely ugyan szerves egységben van az előbb látottakkal, de mégis teljesen más. Az általa használt képelemek teljes egészében nélkülözik a figuralitást és jószerével csak szimbólumokat, nonfiguratív elemeket, vagy a természetből egy-egy apró motívumot hordoznak (levélforma, virág, életfa, jelképes hold és nap ábrázolások). Így emelkedünk egyre feljebb és feljebb a spiritualitás világába, valamiféle földöntúli lebegésbe viszi el a nézőt az alkotó. Valamivel több színárnyalatot használ, de a domináns akkor is a lila marad. Ő ebben a kiállításban egy következő lépcsőfok. A kettőjük művészete a konkréttól az elvontig terjed, az archaikustól a testetlen transzcendenciáig. Művészetük így teljes képet ad a konkrét valóságtól a spirituális lebegésig. Átfogják az egész csángóságot, a múltat, a jelent, de talán a jövőt is – zárta megnyitó beszédét Rosta Ferenc.
s. r.
Fotó: Fantoly Márton
