Hétköznapi Mikulás
Azóta már jó út van, be tud jönni a mentő is, ha arra van szükség. A csatorna is kész lett, na, arra azért várni kellett jó pár évet – dörcögött magában, aztán elindult. A szemeteskukák szép rendben álltak, néhány helyen mellettük nejlonban használt ruha, esetleg maradék, meg kenyér. Így senki nem turkál, nem megalázó felvenni a zacskót, senki meg se látja. Ilyenkor, aki dolgozik, vagy iskolás, már régen elment. Az öregebbje meg motoszkál a kertben, konyhában.
Meglepődve látta a bolttól nem messze a két gyereket, sose voltak erre, emlékezne rájuk. A nagyobbik épp a könnyeit törölte a kicsinek egy piszkos rongydarabbal, és vigasztalta. Biztos testvérek – gondolta. Vele is ilyen szépen bánt a bátyja, de rég is volt! Közelebb lépett, a nagyobbik olyan tízéves forma, hangosan köszönt, a kicsi meg szepegett tovább. Megállt mellettük, megkérdezni, hogy mit segíthetne. A vékony kabátkában vacogó kicsi egyből elhallgatott, s úgy nézett rá, mintha csodát látna. – Te vagy a Mikulás? – kérdezte elfúló hangon, s ő majdnem elnevette magát. Évek óta növesztette már a szakállát, némelyek azt gondolták, lustaságból. Hej, pedig ha tudnák, mennyit kell ápolni, hogy ilyen szép legyen. Ő meg büszke volt rá. – Hiú vénember lettél, Tibor – legyintett Ilu mama, aki mondhatott bármit, hisz gyerekkoruk óta ismerték egymást, annak meg már van vagy hét évtizede. A nagyfiú meg magyarázkodni kezdett, hogy tegnap hozta el őket az édesanyjuk, s bár voltak együtt az új iskolában, az óvodát is megmutatta, de valahogy elkeveredtek.
A telepen fognak lakni, bérelt kis lakásban, mert itt a városban van munka, náluk meg abban a kis zsákfaluban nem akadt semmi. – Most már mindegy – legyintett felnőttesen a gyerek –, én már végképp elkéstem, majd kimagyarázom az iskolában, az igazgatónő megértőnek tűnt, az évközi beiratkozáson se csodálkozott. Janókának szeretnék édességet venni, félénk egy kicsit, meg szereti is, de nem sok pénzem van. Valami apróságra elég lesz, a kifliről meg lemondok.
Levette a hátizsákját, és gondterhelten keresgélt benne. Az öreg meg lehajolt, és a kicsi füle mögül „elővarázsolt” egy kétszázast. Mind a két gyerek kikerekedett szemmel nézte. – Na, itt van egy kis pótlás. Menjetek be a boltba, aztán megvárlak benneteket, elmegyünk együtt az óvodába, utána meg az iskolába.
Nézett utánuk, lehet, hogy a hirtelen feltámadt széltől lett könnyes a szeme, s egy pillanatra mintha látta volna a bátyja alakját is.
– Mondtam ugye, hogy ő a Mikulás – suttogta a kicsi, s a nagyobbik komolyan rábólintott.
– Lehet – mondta –, olyan hétköznapi, de igazi.
Salánki Anikó
Megjelent a Kalamáris független szépirodalmi online folyóiratban
