Minden hely jó, ha jót teszel bele
Beszélgetésünk közben a két kis csibész pasas körülöttünk sertepertélt, és kitartóan kínálgattak anyukájukkal a közösen készített mézeskalácsból. A sütemény illata és fenséges fahéjas íze kiváló alapot adott a karácsonyi népszokások megvitatására, engem pedig megerősített abban, hogy egyszer el kell látogatnom a trollok különleges országába.
– Hogyan kerültél Magyarországra, Kiskunfélegyházára?
– Évekkel ezelőtt egy online játékot játszottam, a World of Warcraft-ot. Ez egy interneten keresztül, online módon játszható szerepjáték, aminek köszönhetően a világ számos pontjáról szereztem barátokat. A férjemmel, Péterrel is ez által ismerkedtünk meg, bár ő nem szeretett sohasem játszani. Egy barátom, akivel játszottunk mutatott be bennünket egymásnak. Először virtuális barátok lettünk, most pedig már férj és feleség vagyunk. Két csodálatos gyerekünk született: Péter és Tamás. 2011-ben Budapestre költöztem, ahonnan Kiskunfélegyháza lett a végállomás. Nagyon szeretem ezt a várost, hiszen minden hely jó, ha jót teszel bele. Igyekszem a jót beletenni. Az itteni emberek nagyon kedvesek, könnyű volt beilleszkednem. A férjem családja, de legfőképpen az anyósom nagy segítségemre volt ebben. Sétáink közben rengeteg emberrel összefutottunk, akiknek bemutatva a közösség részévé váltam én is.
– Miben más a norvég karácsonyi kultúra a magyarhoz képest?
– Nálunk nem a Jézuska hozza az ünnep javát, vagyis a fát és az ajándékokat, hanem a Mikulás. December 23-án este mi már ünnepeljük a „kis karácsonyt”. Ekkor a távolabbi családtagok, barátok találkoznak és közösen elfogyasztják a tipikus norvég tejberizst, a „riskrem”-et. Ennek az ételnek a különlegességét a házi gyümölcslé adja, amivel leöntjük a vaníliás tejszínben megfőtt rizst. Úgy készítjük el a mennyiséget, hogy másnapra is maradjon belőle. Ez lesz az ebéd, majd a desszert is. A szentestei vacsorát megelőzi egy kedves játék: egy mandulaszemet elrejtünk a rizskrémben, és aki megtalálja, az lesz a szerencsés. A vacsora általában bárányborda sütve, vagy sült, bőrös császárszalonna. Szoktunk enni „lutefisk”-et is, ami egy szárított, sós halétel, de én nem szeretem. Még a közös vacsora előtt elmegyünk együtt a templomba, majd hazaérve a fát körbe álljuk, éneklünk, ajándékozunk. Az ajándék átadása kicsit másként zajlik, mint a magyar családok többségénél: nálunk egyszerre csak egy ember kap ajándékot, a többiek megvárják, amíg kibontja. Így jobban tudunk figyelni a másik reakciója, örömére. Már nagyon várom az idei karácsonyt, szeretem a lakást gyertyákkal díszíteni, ez a gyermekkorom érzését hozza vissza. Remélem, hogy a külföldön élő családtagjaimmal is fogunk tudni találkozni, hiszen a szerető család a legnagyobb ajándék számomra.
V. B.
