Dércsípte, hólepte
Az öreg szerette a telet, pedig olyan sokat fázott egész életében, hogy inkább rettegve kellett volna várnia ezt az évszakot. Mégis, amikor eljött december eleje, és a recsegve szóló kis rádió hírül adta, hogy nagy széllel és mínuszokkal, sőt nem egy helyen hószállingózással beköszöntött a tél, az öreg szíve megdobbant.
Akkurátusan felöltözött, mert csak elteltek azok a fránya évtizedek, nem kell már kapkodni. A sparhelt szélén már meglangyosodott a víz, előkerült a beretva, néhányszor megfente a szíjon, nehogy már életlen maradjon, és lehúzta az állán sercegő szakállkezdeményt. Fiatal korában, van annak már több mint 50 éve, egyszer megnövesztette, de a lányok kinevették a bálban. Nagyot sóhajtott. Hol van már az a bál, és hol vannak azok a lányok? Közöttük volt Tinácska is, a legszebb, csendesen pirulós, karcsú derekú. Sokan megforgatták egy táncmulatságon, de ő málé volt, meg táncolni se tudott olyan hetykén, szemébe húzott kalappal, mint Gergő, a bíró fia. Amikor erről mesélt, az unokája szájtátva hallgatta, aztán ahogy elhagyta a kamaszkort, akkor is csak a régi történeteket kérdezte. Amikor az ideje engedte, mert sok volt a tanulás meg az edzés, kijött a városból a gyerek, húzódott hozzá. Tördelte a gallyat, később vágta a fát, segített neki mindenben. Nem bánta, hogy melegíteni kell a vizet, nyáron kitette a nagy ütött-kopott lavórt az udvarra, telimerte a kútból, a meglangyosodott vízben fürdött, prüszkölt, mint a marcali erdész lova. Mikor ezt mondta neki, akkor meg gyorsan a vizes testére húzta a pólót meg a bő munkásnadrágot, és már kuporodott is le a lábához, hogy s mint volt azzal a lóval? Nem tudott betelni a régi mesékkel.
A szomszéd Gergő meg irigyen mondta, hogy micsoda szerencséje van ezzel a gyerekkel, mások bizony feléje se néznek a véneknek, legfeljebb, ha pénzt sejtenek. Ő meg ilyenkor csak elmosolyodott, nem nagyon, nehogy már gőgnek higgyék, de tőle a gyerek sose kért, inkább hozott. Újságot, meg olyan házi süteményt, puhát, hogy meg tudja enni. Mikor kérdezte, ugyan ki sütötte, mert bizony a menye, hiába volt jó asszony, nem tudott ilyesmit csinálni, csak nevetett, hogy van pékség minden sarkon. Igaz, időt se tudott pazarolni Ágika az ilyesmire, valami nagy cégnek könyvelt, ha eljöttek, kora délután már nem fogta a hely, sürgette a férjét, hogy menjenek már, mert teli van munkával. Ő meg pakolt nekik, egy kis gyümölcsöt, lekvárt, megpucolt tyúkot. – Nem kellett volna, papa! – legyintett a fia, de azért betette a kocsiba. Az unoka meg jött ki busszal, aztán kerékpárral, a kismotorra ő is adott egy kis pénzt, születésnapra dugta a zsebébe a borítékot. – Aztán csak óvatosan! – kötötte a lelkére, és nem is volt baj. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre nagyobb a motor, de jött a fiú hűségesen. Egyszer egy őszi vihar elkapta, gatyáig vizes lett. Ágyba fektette, rárakta a dunyhát, nézett ki az ablakon a koromfekete égre, amit a villámok szétcsapkodtak. A fiú elaludt, ő meg ott bóbiskolt mellette, és minden rezdülésére felkapta a fejét. Hajnal volt, mire megszáradt minden holmija és elindult a városba, mert ekkor már dolgozott, elvégezte az iskolákat. Hogy elröpültek az évek! Egyszer azt mondta nagy komolyan, hogy megírja a régi történeteket, és szép könyv lesz belőle. Két éve így december közepén autóval jött a gyerek, kézen fogva vezetett végig az udvaron egy szép leánykát, dióbarna haja válláig göndörödött. Halk-pirulós, mint amilyennek Tinácskát látta régen, ez jutott neki eszébe. Azt se tudta, hogy mivel kedveskedjen nekik! Az unokája meg elmondta, hogy most egy darabig nem jön, mert külföldre megy tanulmányozni az ottani gépsorokat, de majd a jövendőbelije meglátogatja, hoz neki mindent, ami kell. A lány bólogatott, és amikor elköszöntek, adott egy röpke csókot az ő öreg-borostás arcára. Jött is hűségesen, és csengőn nevetett, amikor valami vidám történettel várta.
Kint hullani kezdett a hó, az öreg felvette kopott kabátját, és kiment a fészerbe. Előkereste a kisbaltát, majd karácsony előtt kimegy az erdőbe, van ott egy komájának fenyőtelepre, kivág egy kisebbet, feldíszíti, mert megjön a család karácsony másnapján. Az unokája megírta, hogy itt akarják tartani az eljegyzést, karácsonykor, Isten szabad ege alatt.
Könnyes lett a szeme, felnézett, egy hópehely megpihent barázdált arcán.
