Nyugodjatok békében!
Az emlékezés lángjai ezen az őszön is titokzatos, pislákoló fényekkel árasztják el a temetőket, mi pedig ujjainkat imára fonva emlékezünk. A novemberi gyorsan jött sötétben mozdulatlanul imádkozó anyóka vonásait megvilágosítják a kegyelet lángjai. A csípős hideg aprócska pírt varázsolt orcájára, ajkai – a csontig hatoló széltől, vagy a csöndes, befelé könnyező zokogástól – lilán reszketnek. Arrébb középkorú férfi rendezgeti a virágokat. Távolabbról, félelemmel átitatott pillantással fiatal lány figyeli. Tekintetében ott a bizonytalanság, a riadalom és a tanácstalanság az ismeretlen iránt, a szembesülés a földi élet határaival, az elmúlás törvényszerűségével és a szeretett ember hiányával. Odébb a matrózblúzos, szöszke szépség fotóját titokzatos fénybe burkolják az emlékezés lángjai. A megtört arcú pár imára font kézzel mered a semmibe. Ráncaik, ősz hajszálaik és közömbös tekintetük elárulja: mindhiába keresnek enyhülést soha el nem múló fájdalmukra.
Most, a fázós őszi estén gyújtott mécsesek és gyertyák az örök életbe vetett hitet tolmácsolják. Megélni, elfogadni az elmúlást, együtt élni törvényszerűségének tudatával, embert próbáló kihívás. Mégis: ezzel együtt nyer nyomatékot az élet minden pillanata. A halál tisztelete az élet tiszteletét is jelenti, a sajátunkét épp úgy, mint másokét. Csak így érhetjük el, hogy Chamfort fájdalmasan igaz mondása aktualitását veszítse: „A természet csapásai láttán megvetjük a halált, a társadalom csapásai láttán megvetjük az életet.”
Tóth Timea
