A kommunista diktatúrák áldozataira emlékeztek
Képgaléria
A megjelenteket Görög Anita oktatási és közművelődési referens köszöntötte Nagy László: Varjú-koszorú című versével:
Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt.
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.
– Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. Ezen a napon emlékezünk a családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött nemzettársainkra, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon emlékezünk mindazokra, akik az erőszakrendszer áldozatává váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott – zárta megnyitó beszédét Görög Anita.
Vincze Zsolt, a Kiskunfélegyházi Szent Benedek PG Két Tanítási Nyelvű Technikum és Kollégium történelemtanára a következőképpen foglalta össze történelmünk véres időszakát:
– Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Ezzel a mondattal kezdődött Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista Kiáltvány című könyvecskéje, amely Párizsban jelent meg 1848 februárjában, szinte napokkal a februári forradalom előtt, amihez persze nem volt még köze. Hogy aztán Marx és Engels sejtették-e, hogy ahol a kommunizmus hatalomra jut ott milliók, tízmilliók halálát fogja okozni – egyéb károkról most nem is szólva – arról azt gondolom: nem, nem sejtették. Ha sejtették volna, akkor talán meg sem írják azt a kis könyvecskét. Az emberiség történelme tele van erőszakos eseményekkel, tele van szenvedéssel, tele van erőszakos halállal. Annyi erőszakos haláleset azonban egyetlen évszázadban sem történt, mint a XX. században. Hogy mennyi volt a politikai és katonai áldozatainak pontos száma, azt nem tudjuk meg soha. Az első világháború halottainak számát 10 millióra, a második világháborúét 50-60 millióra, a kommunizmusét 100 millióra becsülik. Ennek jelképe 1947. február 25., Kovács Bélának, a Kisgazdapárt főtitkárának a szovjetek által történt letartóztatása. Kovács Bélát a magyar törvények alapján nem lehetett letartóztatni, ezért ezt a szovjetek „magukra vállalták”. Kovács Béla egy ideje már amúgy is szálka volt a szovjetek szemében. Ő volt az, aki határozott és kemény kisgazda politikát szeretett volna, ellenezte a munkáspártoknak tett engedményeket és fel akarta tartóztatni a kommunisták további térnyerését. Kovács Bélát azonnal elhurcolták a Szovjetunióba, ahonnan nyolc év múlva jöhetett csak haza. Semmilyen eljárást nem indítottak ellene. Beteg emberként tért vissza. 1956-ban tagja volt ugyan a forradalom kormányának, de akkor már a kollektivizálás híve volt. Hiába, nyolc év a Szovjetunióban megtette a maga hatását. Kovács Béla ott megtanulta, mi a félelem. 1959-ben, 51 évesen halt meg.
Túllépte-e a világ a kommunizmust? – tette fel a kérdést Vincze Zsolt.
– Nos, úgy gondolom, hogy nem – folytatta. – Több olyan ország van ma is, amely felvállalja kommunista voltát. És azt is tapasztalnunk kell, hogy a köztes Európa azon országaiban, amelyek kommunista rendszerűek voltak, máig élnek olyan politikai vezetési módszerek, politikusi megnyilvánulások, amelyek a kommunista rendszert idézik. „A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána jön.” Adam Michnik, az egykori lengyel demokratikus ellenzék egyik legmarkánsabb politikusa írta le ezt a mondatot a rendszerváltás idején. Sajnos Michniknek – bizonyos értelemben – igaza lett. A kommunizmus olyan, mint egy lassan felszívódó erős méreg. Évtizedek kellenek ahhoz, hogy végleg eltűnjön a társadalom szövetéből és a politikából egyaránt! Gyermekeinknek, unokáinknak azt kívánom, hogy életüket úgy éljék le, hogy tényleg csak a tankönyvekből, filmekből ismerjék: milyen is volt ez a XX. századi rémtörténet, amelyet kommunizmusnak neveznek!
Végezetül, a megjelentek az emlékműnél elhelyezték koszorúikat, és egy főhajtással rótták le tiszteletüket az emlékműnél.
A Návay szobor az állomás előtti téren emlékezteti az utókort a vörös terror kiskunfélegyházi brutalitására, s vált az idők során a kommunizmus áldozatainak megemlékező helyévé. Történetét Rosta Ferenc alpolgármester segítségével elevenítjük fel.
Egy szemtanú hiteles feljegyzései alapján 1919. áprilisában egy vörös terrorcsoport marhavagonokba zárva hurcolt embereket a halálba(kísértett a jövendő?). A szerencsétlen foglyok között ott volt dr. Návay Lajos képviselőházi elnök, a dualista Magyarország ismert nagyformátumú liberális politikusa, a 19 éves unokaöccse, a testi hibás Návay Iván, és dr. Kiss Béla Szentes város főjegyzője, akiket a Félegyházára megérkező vonat mellett gyilkoltak meg, miután megásatták velük a sírjukat. Később a törvényes rend helyreállítása után tizenegy rendbeli gyilkosság miatt ítélték el a bűnösöket.
Az emlékükre állított kereszt helyére egy gyönyörű szobor került, melyet néhány év múlva az állomás előtti térre helyeztek át. A szobor eredeti nőalakját Návay Iván leányáról mintázta a szobrász. 1945. után az emlékművet eltüntették, melyet csak évtizedek múlva állítottak helyre Bozóki István és Máté István szobrászok - idézte fel az alpolgármester.
V. B.
