Isten nem nyomja agyon saját hangyáit

A Waldorf Gimnázium 10. osztályában a székeken körben gimisek ülnek – mint oly sokszor máskor is –, köztük van néhány tanáruk, egy kutya és egy vendég, akinek csak úgy ragyog az arca. Bár a szem a lélek tükre, az ő lelke inkább a hangján keresztül, gyönyörűen formázott mondataiban mutatkozik meg. Bernhard József (48 éves), aki magát csak a Notre Dame-i toronyőr című filmből ismert Quasimodhoz hasonlítja, némi öniróniával emlékezik vissza gyermekkorára: „Gülü szemem volt, a járásom kicsit brékes a velem született mozgáskorlátozottság miatt. Csúfoltak, kinevettek a többiek.”

Megszégyenülten élt bukott szamárként, és mindenféle disz-nósággal küszködött: diszkalkulia, -gráfia, -lexia. Úgy tűnt, hogy semmit sem tud, hiszen áthághatatlan nehézségek akadályozták a tanulásban. Mindeközben óriási tudásvágy izzott benne.

2006-ban látta magát utoljára tükörben. Amikor megvakult, kinyílt számára a világ. Hozzájutott egy akkor még hihetetlenül drága számítógépes programhoz, ami a leírt szövegeket hallhatóvá alakította. Heti 2-3 könyvet tudott így „elolvasni”, a bennük rejlő tudást megtapasztalni. Felnőttként érettségizett emelt szinten (előtte, amíg valamennyit látott, kényszerpályás cipőfelsőrész-készítőként dolgozott), jelenleg Szegeden pszichológiát hallgat.

Abban bízik, megvalósulhat az az álma, amelyet gyermekkora óta dédelget, segítőszakmában dolgozhat majd. Egészségpszichológiát tanul az egyetemen, arra vágyik, hogy kétségbeesett embertársainak segítsen, kórházakban vagy a rehabilitáció során átadhassa azt a gondolatot: AZ ÉLETNEK VAN ÉRTELME. 33 évesen, amikor végleg elvesztette látását, ő sem így gondolta. Csak éjszaka érezte Isten jelenlétét. Sok-sok üvöltő, segítségért kiálltó szó szakadt ki belőle az első „sötét” évben. Olyan volt, mint egy kemény dió. Meg kellett hasadnia, hogy belső értéke napvilágra kerüljön. Rá kellett jönnie, hogy Isten nem nyomja agyon saját hangyáit. Nagy ajándék életében második felesége, családja, és Kürtös nevű vakvezető labrador kutyája. Abban hisz, hogy mi emberek, amikor egymásnak segítünk, empatikusan vagyunk jelen egymás életében, többek leszünk ezáltal.

Bernhard Józsefet azért hívtuk meg iskolánkba, hogy a gimnazistáknak és a kisebbeknek is legyen közvetlen tapasztalata egy látáskárosult embertárssal. Míg az általános iskolások sok-sok gyakorlati kérdést tettek fel, a gimiseket a társadalmi elfogadás, az esélyegyenlőség érdekelte. A beszélgetés végére látható vált a lényeg: „Jól csak a szívével lát az ember.” Mindannyian ugyanarra vágyuk: szeretni és szeretve lenni.

Árvainé Volentér Éva

Fotó: Fantoly Márton és a Waldorf iskola

Kövessen minket a Facebookon is!