Húsvét az otthontól távol: városunkban élő, Ukrajnából menekült családoknál jártunk
Az első család feje, Erzsike már dolgozott itt öt éven keresztül a vágóhídon. A koronavírus-járvány miatt ez a munka megszakadt, de a lánya és két nagykorú unokája már itt dolgozik két éve. A háború borzalmai elől menekülve, a család gyermekeivel együtt érkezett egy hónapja városunkba. Amikor megérkeztünk éppen meszelt, a nyári konyhát alakítja ki, egy kisebb, a ház melletti helyiséget alakítanak át, ahol a jó idő beköszöntével készülhet az ebéd, ahol a háziasszony saját birodalmat kap.
– Itt biztonságban vagyunk, rendben vagyunk, Andiék nagyon sokat segítettek, köszönet Ódor László úrnak, Editkének és az egész városvezetésnek. Mindig jó gondolatom volt a félegyházi népről – mondta, majd a nyári konyha helyiségét mutatja büszkén, amit frissen meszelt ki előtte.
Erzsike, Dávid, Józsi, Kamilla, Jázmin, Mirella, Jónás, Norbi, Otti és Joli: ők 10-en laknak egy, az önkormányzat által nyújtott házrészben, ahol a család legfiatalabb tagja egy kisbaba, aki már itt született Kecskeméten, röviddel azután, hogy megérkeztek hozzánk.
– Azt a szeretetet, amit kaptam már az elején, nem felejtem el, amíg élek – mondta Erzsike sírva. Mindent ott kellet hagynunk, ahol születtünk, ahol nevelkedtünk, ahol felépültünk, ahol megöregedtem. Mindent. Sietni kellett, mert nagy baj volt. A legnagyobb unoka, Kamilla már mindenórás kismamaként menekült, másnap megszült Kecskeméten. Az ő párja maradt otthon, Kárpátalján. A férfiak bujkálnak az erdőben. Félnek, hogy összeszedik őket és viszik. A babát még nem látta, csak fotón – mondták. Első család volt, akik segítséget kértek a várostól. Nagydobronyból érkeztek.
Erzsike rögtön virágokat ültetett, amikor beköltöztek. Büszkén mutatta meg nekünk, hogy milyen szép kertet gondoz és cserepes virágai is illatoznak az ablakban. A házban szép rend fogad bennünket, ott jártunkkor ebédet főzött a családnak, káposztás paszuly készült. Minket kávéval, üdítővel kínált, láthatóan örült a látogatásnak. Szépen berendezkedtek, mindenkinek van helye. Erzsike a család feje, a főnök, gyakorlatilag rajta múlik minden. Számára a családi kötelék örök és eltéphetetlen, bármire képes lenne az övéiért.
Kamilla, a büszke édesanya megmutatta újszülött babáját, Mirellát. Próbálja minél otthonosabbá varázsolni a hajlékot, kidíszítette a kislány szobáját, berendezkedtek. Mindent adományból, hiszen gyakorlatilag egy bőrönddel érkezett az új életébe, ahol azonnal anya lett. Kamilla nagyon szeretné egyesíteni a családot, minden vágya, hogy gyermeke édesapja is velük lehessen, de ez még sajnos várat magára.
A húsvétról kérdezem őket és mosolyogva mesélik, hogy otthon mindig hímeselnek, a fiúk jönnek locsolni, verset mondanak. Régi szokás szerint, hagymalevéllel főzik a tojást, harisnyába teszik és petrezselyemlevéllel díszítik. Az ünnepi étel ilyenkor sonka, hal, leves, rántott hús vagy fasírt. Az idei húsvét hogyan telik majd, azt nem tudják. A templomba biztosan mennek, oda nálunk is rendszeresen járnak.
Közben megtudom, hogy négyen dolgoznak a 10 fős családból, ők teremtik elő a megélhetéshez szükséges kevés pénzt. Azt mondják, hogy mindenünk megvan nekik és az önkormányzatnak köszönhetően, amiért nem győznek hálásak lenni. Ahogy Erzsike fogalmaz: – Így tudunk létezni egy idegen városban.
A beszélgetés során felidézik az érkezést: vonattal jöttek, nagyon meg voltak ijedve. Józsit, a legidősebb unokát úgy kellett átcsempészni a határon, hiszen ő már nagykorú és nem hagyhatta volna el az országot. Volt olyan momentuma is az utazásnak, amikor géppisztolyt fogtak rá – meséli sírva Erzsike. Aztán folytatja a történetet: – Megfogadtam Istennek, hogy ha Józsikát átengedik a határon, még a betont is megcsókolom. Letérdeltem és megcsókoltam a betont. Jöttünk nagy álmosan, éhesen, pénz nélkül és Cegléden vártuk a vonatot, amikor ott egy hajléktalan ember kérdezte, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk itt. Elmeséltem neki, mire megkérdezte, hogy szeretnék-e inni egy kávét. Arra gondoltam, hogy ő hajléktalan, nincs hol laknia és még venne nekem egy kávét. Nem akartam elfogadni. Az ember felállt és elment és hozott nekem egy kávét. Én kaptam Záhonyban egy narancsot, azt neki adtam. Ilyen a mi történetünk – emlékezett vissza Erzsike.
Egy órával később egy másik családhoz érkezünk. Itt két fiatal fiúval és egy hölggyel, Rozikával ismerkedek meg. Ő mos, főz a családnak, amíg a többiek dolgoznak. Munkács és Beregszász között, Gáton élnek. Ott maradtak a család férfitagjai, őket nem engedték át. Róluk nagyon kevés információjuk van azóta. A két fiú közül az idősebb, Pali gitározott, amíg ott voltunk.
Elmesélte, hogy valamikor a gyülekezetben tanult meg a hangszeren játszani, ezt elhozhatta Magyarországra. Február 26-a óta vannak itt, nagyon vágyik már haza. A kisebbik fiú, Dominik nem szeretne velük hosszan beszélgetni. Megmutatta az ágyát és hallgatta a felnőttek beszélgetését. Rozika elmeséli, hogy otthon nagyon szerették a húsvétot, de itt nincs kedvük ünnepelni. Bíznak abban, hogy nemsokára visszatérhetnek szülőfalujukba. Az otthoniak szerint májusra véget ér a háború és újra együtt lehet a család.
Kicsivel később Erzsébetet és Veruskát ismerem meg. A ház, ahová egy helyi jólelkű férfi befogadta őket, összesen 10 embernek ad otthont egy ideje. A család férfi tagjai, Veruska férje is otthon maradt, ő Donyeckben van, elvitték katonának és nagyon aggódnak érte. Sajnos a róla érkező információk ritkák és hiányosak, de amikor lehetősége van, ír a családjának, hogy megnyugodjanak.
Erzsébet elmondta, hogy sajnos a háború vége sem hoz majd békét számukra. Ahonnan jöttek, ott már a kettős állampolgárságúakat is korlátozzák, nem tudnak átjönni Magyarországra. Állítása szerint most nagyon neheztelnek az ukránok a kárpátaljai magyarokra, zászlóikat is levették Beregszászon, és arra kérik őket, hogy menjenek Magyarországra és éljenek ott.
– Magyarok vagyunk, mi oroszul nem tudunk, a gyerekeink magyar iskolába járnak! Ezért haragszanak ránk. Itt nagyon rendesek velünk, segítenek rajtunk, konzerveket hoztak – sírta el magát. Azt mondja, hogy nem szeretnének visszatérni Ukrajnába. Hozzátette: – Én azt szeretném, hogy lássa a világ, hogy én magyar vagyok, az anyukám magyar, származásom magyar. Munkácson születtem. Szeretünk itt, ha háziállataink nincsenek is, már két nyuszit szereztünk.
A húsvét témája itt is előkerül. Elmesélik, hogy az ünnepen pászkákat sütnek, ami egy édes kalácsféle, sokszor mazsolával. Sok túrót esznek arrafelé. Jellemzően készítenek fokhagymás puha sajtot, főtt tojással, ezt kenik a kenyérre. Természetesen sonka is kedvelt étel ilyenkor. Közben megismerem az egyik nagy kedvenc, a „haluska” receptjét is: ez gyakorlatilag egy szalonnás, hagymás, zsíros krumplis tészta, amit nagyon sokszor készítenek és állításuk szerint nagyon finom.
Megismerem még Erikát, akitől megtudom, hogy 20 éves lányával élnek Kiskunfélegyházán és mindketten dolgoznak. Jól érzik itt magunkat, de hiányzik az otthon. Nagyon várják már, hogy hazamehessenek. A férjéről nem tud semmit, valahol bujkál Ukrajnában. Könnyes szemmel mesélt az otthoni húsvétokról, amikor az egész család együtt volt, és amire most mindennél jobban vágyik.
Bajzák Andrea végezetül elmondta, hogy rengeteg felajánlás érkezett a lakosságtól. A kommendáns hivatal épületében tárolják az adományokat, ahol bútorok, ruhák, cipők, használati tárgyak közül választhatnak a rászoruló családok. Használati tárgyakat, tartós élelmiszereket továbbra is szívesen fogadnak, ezekre van most a legnagyobb szükség.
Amennyiben anyagilag segítenék a városunkban élő kárpátaljai családokat, a következő számlaszámon tehetik meg:
Sorsocskák – a Kárpát Medencei Gyermekekért Alapítvány
OTP 11732071-20053842
Közlemény: Kárpátaljai gyermekekért
Z. A.
