A valódi boldogság
Az ember számos nehéz döntést hoz meg nap mint nap. Van, hogy bizonytalannak érez mindent maga körül. De, ha kint éri az este a szabad ég alatt, egyben biztos lehet. A változás lesz az, ami állandó. Vannak folyamatok, amik örökké meghatározzák életünket. Nappal után éjszaka, születés után halál, öröm után bánat és fordítva. Az már csak rajtunk múlik, hogy elfogadjuk ezeket, vagy életünk végig harcolunk ellenük.
Egy napraforgótáblán keresztül vezetett az utam és egyszeriben kényszert éreztem, hogy levegyem a papucsomat. Kapcsolódni akartam. Érezni, hogy porol a lábam alatt a talaj. Ahogy haladtam a táblán végig, a levelek finoman simogatták a lábamat, a tányérok a lemenő nap felé mutatták arcukat. Tudva, hogy hajnalban a másik oldalról ismét mosolyogva köszöntik azt. Micsoda hűség… Hogy honnan tudják, hogy ennek így kell lennie? Fogalmam sincs, talán egyszerűen csak érzik. Tudják, hogy cserébe éltető meleget kapnak, ami az utóbbi időben talán már számukra is inkább fojtogató.
A táblát elhagyva egy lassan kiszáradni látszó tó tűnik fel előttem. Hajdanán sok boldog percet tölthettek el itt a tanyavilág gyermekei. A szebb napokat látott vízállás valami megmagyarázhatatlan csodaként tárult elém. Zajos vízimadár-csapatok repültek fel jöttömre. A vízben egy hófehér hattyú keresgélt az iszapban. Millió apró lábnyom, tucatnyi szarvas és őz által használt csapás vezetett a vízhez. Minden arról mesélt, mi történik ott napnyugta után. Emberi lábnyom az enyémen kívül aligha volt. A víz kellemes volt, pedig épp csak a lábfejemet engedtem bele a szélén. Elmerengve néztem, ahogy lábnyomom kirajzolódik az iszapban, majd egyszeriben megtölti a víz és eltűnik. Vajon minden ilyen egyszerűen tűnik el? Minden űrt kitölt majd valami? Mindenről gondoskodik az élet?
Megnyugodni mentem oda, kitisztulni. A parton ülve lassan narancssárgára festette az ég alját a lemenő nap. Ilyenkor minden megváltozik, a színek élénkebbek lesznek. Az illatok erősebbek, az érzékszervek kiélesednek, a tüdő kitisztul, a szív pedig megnyílik. Akkor ott az én szívem is megnyílt, és csak arra tudtam gondolni, hogy így akarok élni és a fiamnak is ezt az életet szánom. Azt akarom, hogy a lehető legközelebb legyünk a természethez, az élethez. Ehhez a semmihez sem fogható, de mindennap fellelhető csodához. Úgy érzem, ez az igazi boldogság és lám csak, nem kerül semmibe. Miket beszélek? Nem kerül semmibe? Ellenkezőleg, a valódi boldogság megfizethetetlen!
Tarjányi Lili
