Zsirmik István: a szellemvilág zenésze és történetmondója
Egyszerű életet él Pálmonostorán, kemence és sparhelt mellett Zsirmik István. Számára szerelem a doromb, a rokon népek zenéje, a mesék és régi történetek mondása. Ezeket a gyerekeknek és felnőtteknek szóló meséket dramatizálja, hangszerekkel illusztrálja, és az előadásba bevonja a közönséget is.
– Dísznövénykertészként hogyan került kapcsolatba a zenéléssel?
– Minden egy dorombbal kezdődött. 18 évesen lett meg az első hangszerem, ami azóta is végigkíséri az életem. A világ talán leghíresebb dorombkészítőjét, Szilágyi Zoltánt már 30 éve ismerem. A hangszerek mellett ő az egyik legnagyobb spirituális tanítómesterem. Mindig személyesen mentem hozzá a dorombokért, és bármennyi munkája is volt, mindig beszélgetett velem, amiből rengeteget tanultam. Másfelől a Vágtázó Halottkémek együttes zenéje volt rám inspiráló hatással. 1993-ban egy magyar könnyűzenei lexikonban találkoztam először az együttessel, amely kortárs módon közelített az ősi zene felé. Lemezeiket meghallgatva sokkot kaptam. Zenéjük olyan mélységeket tárt fel előttem, amelyeknek hatására elkezdtem a rokon népek iránt érdeklődni. Onnantól megszűnt az átlagéletem. Másnap, a városi könyvtárban kikértem Bede Anna Sámándobok, szóljatok című szibériai népköltésgyűjteményét és Nagy László műfordításait a rokon népek népköltészetéből. Ekkor egy olyan kutató és alkotó munka kezdődött el, ami a mai napig tart. Az elmúlt években egyszerre tanulmányoztam az uráli és azon belül főleg az ugor, valamint a türk népek mondavilágát, népzenéjét és hangszereit.
– Mikor döntött úgy, hogy együttest alapít? Honnan ered a névválasztás?
– Az együttes 1995-ben alakult, és azóta is töretlenül létezik. A formáció másik két tagját, Fődi Ágnest és Cseke Attilát több éve ismerem. A dorombkészítő mesterem, Szilágyi Zoltán javaslatára lett az együttes neve Yenisei. Régi nevén Ene Saj, vagyis Anya-folyó. A név egy olyan énekből ered, amely régi idők énekeseiről szól, akik már kőbálványok és sziklarajzok lettek. A dal szerint, ha van fiatal, aki a régi énekeket elénekli, akkor a bálványokban újra megindul a vérkeringés, a sziklarajzok pedig újra életre kelnek.
– Kiktől tanultak zenélni?
– Egyik tagnak sincs zenei képzettsége, valamennyien autodidakta módon képeztük magunkat. Számos nemzetközi fesztiválon léptünk már fel, ahol a rokon népek művészeitől tanulhattunk. Velük életre szóló kapcsolatokat kötöttünk. Szegeden, a Rokon Népek Fesztiválján 1996-ban találkoztunk először jakut, baskír és udmurt művészekkel. A jakutok azóta is az életem részei. Szegeden egy manysi származású tanárnővel, Gyiana Vasziljevna Geraszimovával is megismerkedtem, vele olyan személyes kapcsolatot alakítottunk ki az elmúlt évtizedekben, hogy fiává fogadott. Ő volt a második nagy tanítómesterem. Később találkoztam egy északi hanti származású népzenésszel is, Leontyij Taraguptával. Az idén 81 éves Vándor Annát, akivel a mai napig együtt dolgozunk, ő tanította az északi világszemléletre. E kapcsolatok révén a türköktől és ugoroktól folyamatosan tanult az együttes. A meséket és a zeneiséget a türk népektől, a lelki erőt és a hallgatást az ugor népektől tanultuk.
– Milyen a kapcsolatuk a rokon népekkel?
– A türk és ugor népek ma nagyon zárt világban élnek, részben az erőszakos hittérítés és a diktatúrák jelenléte miatt. Alig fogadnak el európai embert, így igazán nagy megtiszteltetés, hogy én e kevesek közé tartozhatom. Évtizedes munkába tellett mire évről évre megnyíltak előttem. A kapcsolatunk annyira személyes, hogy a hanti nők hagyományos csonthangszerét is megkaptam már, egy idős néni az utolsó csontdorombját adta nekem, felülírva ezzel a hagyományt.
– Milyen stílusú zenét játszanak?
– Pszichedelikus, lélekre ható népzenét. Elsősorban az uráli és altaji rokon népek zenéjével foglalkozunk, de keleti szláv dalokat is játszunk. Klasszikusan dél-szibériai, altaji és türk zenét adunk elő. Emellett saját kompozícióink is vannak. Specialitásunk, hogy e népek zenéjéhez használunk más kultúrákból származó hangszereket is. A kéthúros pengetős és vonós hangszerek, mint például a kazah dombra és a tuvai igil az alaphangszerek, de esőcsináló botot, egzotikus fúvós hangszereket, zenélő edényt, vihardobot és szellemfurulyát is használunk. A saját daloknál délkelet-ázsiai és ausztrál hangzásvilág keveredik. Európai gondolkodással nem lehet felfogni, hogy kell ezeken a hangszereken játszani. A dalok megtanulásához teljes csendre van szükség, együtt kell lélegezni a hangszerrel. Teljes összefonódás kell az énekek, a hangszer és az előadó között.
– Miről szólnak a dalok, az énekek?
– Nagyrészt a szülőföldről, annak energiáiról, helyi legendákról, folyókról, vadászokról, lovakról, kecskékről, régi idők énekeseiről és hőseiről.
– A több mint 25 éves együttes világszerte ismert. Miben rejlik az együttes titka?
– Régen úgy mondták, hogy az együttes a rendszerváltoztatás utáni Magyarország egyik legjobban őrzött titka. Ez a mai napig igaz, hiszen soha nem sorakoztunk be az aktuális politikai trendek mögé, nincsen hivatalosan megjelent lemezünk, soha semmilyen támogatásban nem részesültünk. Egyszerre tisztelnek minket és tartanak tőlünk, mert nagyon szuverének vagyunk. A munkában pedig nagyon igényesek. Ilyen zenét Magyarországon senki nem játszik. Minden koncert és egyéni előadás szertartás, szakrális esemény. Nem koncertező zenekar vagyunk, elsősorban képzőművészekkel dolgozunk együtt. Kiállításmegnyitókon játszunk, könyvtárakban, múzeumokban, konferenciákon, kisebb fesztiválokon lépünk fel. Állandó résztvevői vagyunk például a mártélyi Nyitott Kapuk Napjának és a Nemzetközi Dorombfesztiválnak, de augusztus közepén a Kurultájra is kilátogatunk, ahol ismét tanulhatunk egyes rokon népek művészeitől.
– Melyek a legszebb élmények?
– Az elmúlt évtizedekben a koncerteken súlyos megéléseink voltak már. Láttunk síró embereket és csukott szemeket a közönségben, de már példaképnek is tartottak minket. A zenélés és a mesélés mögötti energiákkal életeket mentettünk már meg, öngyilkosság határáról fordítottunk vissza embereket, súlyos betegeknek segítettünk.
– A zenélés és mesemondás mellett jelentős kutatómunkát is végez.
– 2008-ban öt napot töltöttem Szibériában, a Finnugor Népek Világkongresszusán, rá egy évre jelent meg a tanulmányom a Kiskun Múzeumban is kapható Kun-kép című régészeti és néprajzi tanulmánykötetben. Rosta Szabolcs kérésére publikáltam a sámánok hangszerhasználatáról szóló cikket. Először szóban kellett megvédeni a tanulmányomat, majd két szaklektort kértem fel, hogy véleményezze az írásomat, amely azóta számos különnyomatban jelent meg. Ez életem egyetlen publikációja, de ebben minden benne van. Tudományos fokozatom ugyan nincs, de a publikációm ajánlott oktatási segédanyag, amire nagyon büszke vagyok.
– Mi az életfilozófiája?
– Főállásban ember vagyok. Példamutató életet élek. Mindig azt mondom, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak. Napjainkban az emberek többsége elfelejt élni, elfelejti a két kezét használni, mert ki van szolgálva. Ez nem jó. Én kemence és sparhelt mellett élek, most is akácszúrásos a kezem, de már megvan a téli tüzelőm. Szörpöt főzök, kenyeret sütök, gyógynövényeket termesztek. Nemcsak beszélek a szibériai életről, hanem tudom azt is, hogyan kell a fát válogatni, begyújtani. Minden nap el kell csendesedni, hallgatni és gondolkozni, ilyenkor a teremtő Isten és a hely szelleme, energiája is megérint. Mindenütt van rutinfeladat, de az ember dolga az, hogy éljen. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Rohan a világ? Hadd rohanjon…
G. E.
