Göröcs Éva, akinek az emberek segítése a legfontosabb

Negyvenéves szolgálata alkalmából köszöntötték Göröcs Éva szakápolót az idei Semmelweis-napon, aki mindvégig a félegyházi városi kórházban szolgálta a betegeket. Kezdetektől tudta, hogy ezen a pályán a legmagasabb szintű empátiára, türelemre és szakmai alázatra lesz szüksége. Ezeket az erényeket kiérlelte és csiszolta az évtizedek alatt, betegek ezreinek gyógyulását segítve. Most viszont családja oltalmazó közegébe tér vissza, akik nélkül – mint mondja – nem lehetett volna az, aki mindig is szeretett volna lenni: ápoló. Nyugdíjas éveit két unokája teljes értékű nagymamájaként szeretné tölteni.

– Mikor végzi jól a dolgát az ápoló?

– Egy jó ápoló mindig empatikus, türelmes és megvan benne a szakmai alázat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a mi foglalkozásunk kőkemény csapatmunkát igényel mindenkitől. Attól működik jól egy osztály, ha az orvosok és a nővérek maximálisan együtt tudnak dolgozni. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mivel én mindig olyan közegben voltam, ahol ez maradéktalanul teljesült. A pandémia ideje alatt erre még nagyobb szükségünk volt. Ebben a különleges helyzetben nem egyéni győzelmeket arattunk, hanem egymást támogatva csapatgyőzelmeket értünk el.

– Miért az egészségügyi pályát választotta hivatásaként?

– Az édesanyám a félegyházi kórház műtőjében takarítóként dolgozott. Sokszor bementem hozzá, ahol lenyűgözött az a szervezettség és az a munka iránti alázat, ami az ott dolgozókat jellemezte. Ennek okán nekem is megtetszett a szakma. Mindig szerettem segíteni az embereken, így az iskolaválasztás is kézenfekvő volt számomra.

– Milyen út vezetett végül a kórházig?

– A kiskunfélegyházi József Attila Általános Iskola elvégzését követően a kecskeméti Bányai Júlia Gimnáziumban kaptam meg a szakképesítésemet. 1982. augusztus 1-jén kezdtem el dolgozni a kiskunfélegyházi városi kórház sebészeti osztályán. Itt 2010-ig voltam állományban, majd a mozgásszervi rehabilitációs osztályra kerültem.

– Mi marasztalta negyven évig a pályán?

– A középiskolai végzettség megszerzése után egyre nagyobb volt bennem a tudás iránti vágy, így folyamatosan képeztem magam. 1984-ben szaknővér lettem, majd 1986-ban intenzív terápiás szakasszisztensi végzettséget szereztem. A tudásomat egyre jobban elmélyítve rengeteg érdekes feladattal találkoztam, és ezekből egytől egyig sokat tanultam. Az osztályokon dolgozó orvosok megbíztak bennünk és a felkészültségünkben. Ez a hozzáállás motivált abban, hogy még jobb legyek. A szüleim, a tágabb családom mögöttem azokban a helyzetekben, amikor rám odabent volt szükség. Ezért nem tudok elég hálás lenni. Voltak nehéz pillanatok, de az lebegett a szemem előtt, hogy nekem még feladatom van itt.

– Mit tervez a nyugdíjas évekre?

– Számomra a legfontosabb kötelék a család. Van két tündéri kislány unokám, akikkel a lehető legtöbb időt igyekszem eltölteni. Szeretném, ha tudnák, hogy a nagymamájuk mindenben támogatja őket, még a huncutságban is. Kikapcsolnak a jó könyvek és az ismeretterjesztő műsorok. Például nagyon kedvelem Lőrincz L. László írásait, de ha valami könnyedebb olvasmányra vágyom, Vavyan Fable kötetei után nyúlok. Az elmúlt években nekem is adódtak egyészségügyi problémáim, amiket pihenéssel, odafigyeléssel, illetve az orvosi tanácsok betartásával kívánok csökkenteni.

V. B.

Fotó: Fantoly Márton