Az idegrendszer őre – dr. Szaszkó Mária
– Milyen élmények határozták meg a fiatal éveit?
– A Jászság fővárosában, Jászberényben születtem. A tanulás és a fejlődés mindig fontos volt számomra. A jászberényi Székely Mihály Általános Iskolába jártam, amelynek tantestülete nyolcadikos koromban elismerte a tanulásba vetett igyekezetemet, ugyanis Székely Mihály-díjjal jutalmaztak az iskola legjobb tanulójaként. Az elismerést az operaénekes özvegyétől vehettem át. Erről, egy rövidhír erejéig a Magyar Televízió is beszámolt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy tudatosult bennem, a tanulás lesz az én utam. Az általános iskola után a Lehel Vezér Gimnáziumban érettségiztem. Az egyetemi éveimet Szegeden töltöttem.
– Minek a hatására választotta az orvosi pályát?
– Nagy hatással volt rám a cipész nagyapám, aki egy betegség miatt elveszítette az egyik lábát, majd protézist kapott, és ezzel a művégtaggal még a tetőre is felment. A küzdést tőle tanultam meg. A közvetlen családomban elsőgenerációs értelmiségi vagyok, szüleim egyszerű kétkezi munkásemberek voltak.
– Miért lett neurológus? Hol kezdődött a szakmai pályája?
– Viszonylag korán elköteleződtem a neurológia irányába, minden elméleti tárgyból az idegrendszer működése érdekelt leginkább. Aztán az egyetem ötödévben, amikor a neurológiát, mint klinikumot tanultuk, már nem volt kérdés, hogy mit válasszak. Nagyon megfogott az idegrendszer szervezettsége, hogy megfelelő anatómiai és elméleti tudással milyen jól meg lehet határozni a sérülés helyét. Ma már korszerű képi diagnosztika is segítségünkre van, az ultrahang, CT és az MR nélkülözhetetlen, amik ráadásul nagyon sok kellemetlen vizsgálatot kiváltanak. Miután sok neurológiai betegség, például a Parkinson-kór, epilepszia, stroke, demencia bár kezelhető, de nem gyógyítható, hosszú követésre van szükség. A gondozás éveken át tartó kapcsolatot jelent a betegekkel és a hozzátartozókkal. A rendszeres találkozások során közvetlenebb kapcsolat alakul ki, mint egy egyszeri gyógykezelésnél. Örömteli és szomorú híreket is megosztanak velem a betegek. Ilyenkor előkerülnek a fotók az unokáról, esküvőkről, de megbeszélik velem a közeli hozzátartozók elvesztését is. Sokszor az együttérző meghallgatáson kívül mást nem tudok adni. Gyökössy Endre református lelkésztől olvastam, "ahol száz szó is kevés, ott egy is sok". Nagy bölcsesség! Mivel is lehetne vigasztalni a gyermeküket elvesztő szülőket, a gyász fájdalmát viselőket, vagy azokat, akik családtagjaikkal a szenvedés útját járják? Ha ma kellene döntenem, akkor is a neurológiát választanám.
Az egyetem után Szentesen, majd szakvizsga után a kistarcsai Pest Megyei Flór Ferenc Kórházban dolgoztam. Közben Budapestre költöztem, ami a rendszerváltás körüli időszakban zajlott. A főváros is olyan élményeket adott, amikre a mai napig tisztán emlékszem. Például ott voltam a Kossuth-téren, amikor 1989 júliusában Magyarországra látogatott George Herbert Walker Bush, az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke, vagy 1989. október 23-a, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot a parlament erkélyéről.
– Mióta lakik Kiskunfélegyházán? Mit csinál szívesen szabadidejében?
– Házasság révén kerültem Kiskunfélegyházára. Itt élek a férjemmel azóta is. 1995 óta dolgozom a neurológiai szakrendelőben. A kórházban eltöltött évek után megtaláltam a rendelőintézeti munka szépségét is. A szakma mellett más dolgok is érdekeltek, érdekelnek. A negyvenes éveim végén szereztem angol nyelvből középfokú nyelvvizsgát. Az élethosszig tartó tanulásra, divatos angol kifejezéssel a "lifelong learning"-re biztatom betegeimet, és eszerint élek magam is.
Kikapcsolódásként hetente többször gyalogolok, néha kerékpározom, ezek a sportok pénztárca-takarékosak, bárki megengedheti magának. Érdekel a múzeumok világa. Szeretem a képtárakat, kastélyokat, templomokat. Szívesen olvasok, a Bibliát is napi rendszerességgel. Egyetlen fiunk Londonban tanul, reméljük, hogy a megszerzett tudást hazahozza.
V. B.
