Probstner János emlékére
Borítókép: Baghet Iskander
Probstner János iparművész, a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió szellemi alapítója és máig igazgatója a város közepén nyugalmas szigetet hozott létre a művészeknek. És hasonlóan békés körülményeket teremtett magának a nemzeti park ölelésében található tanyáján.
Ha az ember belép a hatalmas hófehér falakkal körülvett épületegyüttes kapuján, kívül hagyja a város zaját. Aztán sétál, majd eltéved az évek, évtizedek során gyarapított intézmény útvesztőjében. Hangulatos belső terek és udvarok. Minden igényt kielégítő műtermek, kiállító-helyiségek és szerény apartmanok. Égetőkemencék szabadban, csodamasinák fedél alatt. Ez a hazai kerámiaművészet fellegvára, még pontosabban a világ négy égtájáról ideérkező iparművészeinek találkozóhelye. A kecskeméti székhelyű kerámia stúdió már az első időszakban nemzetközi rangot vívott ki magának. Pedig a hetvenes években, a tomboló szocializmusban nem volt könnyű ilyen szabad és szárnyaló birodalmat létrehozni. És mégis sikerült. Kellett hozzá egy hittel teli ember, akit Probstner Jánosnak hívnak.
– Amikor helyet kerestünk a stúdiónak, én ezt a belvárosi, akkortájt cigánylakta területet választottam, pedig ennél jóval nagyobb területeket ajánlgattak – meséli a művész-igazgató. – Innen két percre van az állandóan lüktető történelmi főtér, ugyanakkor a magas falakkal körülvett szigeten megtalálja az ember a csendet. Olyan ez, mint egy kolostor. Egyfajta szellemiség is uralkodik nálunk. Sokféle művész megfordul itt a világ minden tájáról, de egy valamiben mindannyian hasonlóak, az pedig az alkotással szembeni alázat.
Ma már hihetetlennek tűnik, de az úgynevezett átkosban jól megfontolt művészetpártolás tanúi lehettünk Kecskeméten. Az akkori megyevezetők – köztük Gajdócsi István – okosan ismerték fel, hogy jobban járnak, ha a rebellis, újító szellemű művészeket kalitkába zárják, vagyis megteremtik számukra a szabad és nyugodt alkotás lehetőségét. Kecskeméten számos neves kulturális intézmény jött így létre, közéjük tartozik például a rajzfilmesek fellegvára. Persze azért mindenhol voltak kemény küzdelmek. A Nemzetközi Kerámia Stúdió huszonöt éve alatt nem egyszer előfordult, hogy a kiskirályok akarták diktálni, mit is kellene tenni az intézményben, de a művészeknek a magas falak mögött mindig sikerült ellenállniuk és vágyaikat véghezvinni. S ahogy tűréssel és tiltással teltek az évek, a világon is páratlan és különleges kerámiagyűjtemény alakult ki.
Az utóbbi időben nagy horderejű változásokon esett át a stúdió. A pártállami viszonylagos anyagi biztonságnak vége lett. A rendszerváltáskor fillérekért került magánkézbe a jövő egyik biztosítékaként kemény küzdelmek árán létrehozott masszagyártó üzem. Aztán két éve újabb döfést kaptak: a fenntartó megyei önkormányzat pénzügyi indokokra hivatkozva jogutód nélkül megszüntette az intézményt. A túlélés egyetlen lehetséges formája a közhasznú társaság maradt, vagyis bizonyos alaptámogatás mellett üzleti szempontok szerint kell tovább dolgozniuk. És ez nem könnyű, hiszen tudjuk, a kultúra nem képes mecénás nélkül létezni. Ahogyan régebben, most is sok múlik a politikusokon. Remény van arra, hogy a jelenlegi megyevezetés támogatásával megvalósulhat az egyetemi képzés a stúdió berkein belül.
– Soha nem tudtak megingatni a hitemben – szögezi le Probstner János. – Talán csak egy-egy percre, amikor a kollégák cserbenhagytak. De nem rágódtam rajta, jó lecke volt, amúgy pedig azok vannak többen, akik kezdetektől kitartanak mellettem. Nekem megadatott az újrakezdés képessége. Mindig hittem abban, amit csinálok. Miként magyaráztam volna meg másképpen a pártvezetőknek, hogy ha a kalitkát szebbé tesszük, a madarak is szebben énekelnek benne. Szerencsém volt, hogy ezt megértették. Nekem nem tudták bemesélni, hogy nincs pénz a művészeti műhelyre, miközben minden másra milliókat áldoztak. Bátran szembeszegülhettem, hiszen fel voltam vértezve a kollégák tehetségével. Sokszor mondják, hogy feláldoztam a saját karrieremet másokért. Ez igaz, de csak nevetek rajta. Száz és száz művész áll mellettem, munkájuk az én kreativitásomat védi. Ez a legszebb hála.
Probstner János soha nem tolakodott mások elé. Bármilyen különös, de hosszúnak és tartalmasnak nevezhető pályafutása során Kecskeméten nem volt önálló kiállítása. Sem kerámiáiból, sem festményeiből. Nem hívták, ő meg nem ajánlkozott. Megtehette volna, hogy saját birodalmában időnként magamutogató tárlatokat rendez, de ez távol állt tőle. Közben persze a világ számos táján, például New York-ban láthatták a műveit. Most, hatvanadik születésnapja alkalmából is nehezen tudták rábeszélni a barátai, hogy itt az ideje a megmutatkozásnak. És Probstner igent mondott. Már azzal is meglepte a közönséget, hogy nem kerámiákat, hanem lírai pasztelleket és karakteres festményeket tárt közszemlére. Hol volt eddig ez az ember? – fogalmazódott meg bennem a kérdés alkotásait nézegetve. Folyamatosan dolgozott, de csak magának. Most végre előkerültek műterme mélyéről a munkái, melyek közül egy sorozattal novemberben Japánba indul, Kyotóban lesz kiállítása.
– Megtanultam alázatosnak lenni – árulja el Probstner János. – A mások által teremtett csodáknak jobban örülök. Egyszer Olaszországban, Sienában meg akartam nézni egy híres festményt, de nem jutottam el odáig, mert a múzeum harmadik termében egy IX. századi bizánci ikonosztáz előtt földbe gyökerezett a lábam. Annyira lenyűgözött a kép, hogy a rendészek már figyelni kezdtek. Megnéztem, ki az alkotója. Ismeretlen mester műve! Úgy éreztem, ez az ember nekem élt. Üzenetéből sok mindent megértettem, példaértékű volt számomra.
Lenyűgöző táj a Kiskunsági Nemzeti Park kellős közepén. Őszbe hajló fák szegélyezik a homokos dűlőt. Egy kiszáradt szikestó medre mellett autózom, jobb időkben víz is szokott benne lenni. Olyankor megpezsdül az élet, visszatérnek a vízi madarak. Fából épített kerítés húzódik hosszan a tanya körül. Ez Probstner János másik szigete. Itt aztán végképp el tud bújni a világ szeme elől. És egyre gyakrabban tölti idejét a tanyán.
– Kevés embert engedek be ide. Ez az én lelki kolostorom, ahová visszavonulhatok. Az egészet Jónának köszönhetem – árulja el vendéglátóm, miközben kiadós sétát teszünk a birtokon. – Ösztöndíjasként jött Izlandból Kecskemétre. Az előzetesen küldött pályázata alapján eszkimónak véltem, de aztán kiderült, ez a lány szép és igazi viking. A házasságom akkoriban már romokban állt, a stúdió ledarálta a magánéletemet. Jónával egyszer csak összemosódott a sorsunk. Amikor az intézmény körül gyülekeztek a viharfelhők, rá kellett jönnöm, hogy a szolgálati lakásomat is elvehetik tőlem. Akkoriban sokat bóklásztunk a város környékén, s rátaláltunk erre a tanyára. Egyre jobban beleszerettem a környezetbe, földeket vásároltam, sőt a gázt is bevezettettem.
Évekig épült a művészek otthona. A tökéletes harmóniát és kifinomult ízlést tükröző lakás, ahol valamennyi saroknak, gerendának, oszlopnak szerepet szántak. Minden a helyén van, s ez nem csak tárgyiasult formában értendő, hanem lelki-emberi vonatkozásban is. Ezt sugallják egymástól független, külön épített műtermek is. Jóna Gudvardardóttir a kerámiával, Probstner János pedig a festészettel foglalkozhat áhított csöndben, s az alkotás óráiban azért néha pihenésként egymást is meglátogatják. A népi építészet igaz hagyományait magukon viselő épületek között nincs nagy távolság. A tornácról a nemzeti parkra látni: a táj minden évszakban meglepetésekkel szolgál. Nyáron például a tengernyi mezőn árvalányhaj fénylik, ősszel pedig egyre többször látogatnak be a békés portára az őzek, a fácánok. A kerítés az idegen, rossz szándékú emberek ellen kell. S így a kis létszámú birkasereg, illetve vezérük, a Csillag névre keresztelt szürke szamár is nagyobb biztonságban van. A kutyák előtt meg úgysincs akadály.
Ide biztosan öröm hazatérni. A városi forgalomból, a stúdió hétköznapjaiból. Ha odakinn hűvösödik, a házigazda tüzet gyújt a kandallóban. Jól esik a meleg közelébe húzódni, s amíg ropog a tűz, világmegváltó beszélgetésre is alkalmas az idő. Valóban olyan, mintha a béke szigetén ücsörögne az ember. Nem is kívánkozik el innen.
Borzák Tibor
