Emlékezés az aradi vértanúkra
Képgaléria
Borítókép és további fotók: Fantoly Márton
– A tizenhárom aradi vértanú és Batthyány Lajos, az első parlamentnek felelős kormány miniszterelnökének mártírhalála alkalmából az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk. Nemzeti gyásznap a mai. Az ilyen napokat mindig komor hangulat és némi idegenkedés övezi. Ünnepélyes szónoklatok és gyászzene. De eltelt 173 év és nekünk magyaroknak, félegyháziaknak a gyász és az események felidézése mellett az is feladatunk, hogy meghatározzuk, mit köszönhetünk vértanúink hősi önfeláldozásának. Az ő harcuk tehát a mi harcunk, az ő áldozatuk a mi áldozatunk. Nézzük meg most azt is, milyen volt a szabadságharc és az azt követő kicsinyes megtorlás a félegyháziak szemével – kezdte a városunkban zajló események részletezését dr. Bánki-Horváth Mihály.
– Félegyháza és a Jászkun kerület keservesen összegyűjtött pénzen vásárolta vissza Mária Terézia királynőtől 1745-ben a szabadságát, ezt nevezzük redempciónak. A reformkori országgyűléseken a Jászkun kerület mindig a jobbágyfelszabadítást jelentő örökváltság ellen foglalt állást. Féltették a drágán vett szabadságukkal járó gazdasági előnyöket a többiektől. A forradalom és a nemzet születésének lendülete azonban áttörte ezeket a kicsinyes korlátokat. Őseink ott voltak a délvidéki honvédő harcokban és nem adták fel a küzdelmet a nehéz téli hónapokban sem. Pedig nem volt könnyű! Itt, ahol ma emlékezünk, egykor a postaállomás állt, itt cserélték a postakocsik elé fogott lovakat.
Veszélyes hely volt ez akkoriban a hazafiak számára. Egészen idáig jöttek Kecskemétről Jellasics vértesei, hogy kérdőre vonják a félegyházi városatyákat, ugyan kihez hűségesek – a császárhoz, vagy a lázadó kormányhoz – tette fel a kérdését dr. Bánki-Horváth Mihály.
– Nehéz válasz, izzasztó pillanatok lehettek ezek. De a hűség kitartott, még a városháza pincéjében őrzött horvát hadifoglyokat sem adták át. Pedig biztos javukra íródott volna. A szabadságharc bukása után maga Haynau táborszernagy érkezett egy nyári éjszakára kellemetlenkedni városunkba. Mint valami középkori inkvizitor: tüzes látványosságot rendelt magának. Kiadta, hogy rendezzenek a parókia előtti téren – a mai buszpályaudvar parkolójában – Kossuth-bankó-égetést. Hagy tanulják meg a rebellis parasztok, hogy a császár őfelségével nem szabad szembeszállni. Körbejártak a zsandárok, vegzáltak és
elkoboztak, mégis csak alig kétmaréknyi Kossuth-bankót sikerült rászórni arra a máglyára. Félegyháza még ott, a fegyverek és a halál árnyékában sem alkudott.
Az országon félelem ült, de Félegyháza nem engedett: ekkor helyezik el a Bánhidy-ház falán a Petőfi-emléktáblát. Ezt ma már Petőfi-emlékháznak hívjuk. Nagyon nagy bátorság, kisebb fajta felségsértés volt ez akkor. Eltelt 173 év és íme, most itt vagyunk, szabadon. Folytassuk hát mi is a munkájukat, és legyünk büszkék rájuk: az aradi vértanúinkra, a szabadságharc minden hősére, az emléküket féltő gonddal ápoló félegyházi polgárokra. Éljünk, tanuljunk, dolgozzunk úgy, hogy újabb százhetvenhárom év múlva, az akkori megemlékezők, a mi távoli ük-ükunokáink is ilyen büszkék lehessenek
majd ránk – zárta beszédét dr. Bánki-Horváth Mihály.
A beszéd után Gombás Bende, a Kiskun Múzeum munkatársa Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére című verset szavalta el. Az esemény végén az emlékezés koszorúit a városvezetés, az iskolák és a civil szervezetek képviselői helyezték el.
V. B.
