Hulló falevél – áldás vagy átok?
A Kossuth utca platánfáit – vagy akár otthoni fáinkat is – szeretjük nyáron, amikor árnyat és hűvöset adnak, de nem szeretjük őket, amikor lehullott lombjukban rendetlenséget, koszt, szemetet látunk. Pedig láthatnánk bennük a tökéletesség egy morzsáját is, ahogyan egykor Reményik Sándor meglátta:
„Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen,
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk,
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni,
Nagyvárosok rideg utcakövén,
A széltől sepertetni,
Sok más szeméttel összekevertetni…”
(Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek, részlet)
A városi fa kiszakadt természetes környezetéből, és többnyire sérülten, csonkán, betegen szolgálja az embert a belékódolt természeti rend szerint. Ősszel azonban lehullott levelei a város utcáin már nem jótékony lombtakaróvá, talajt védő avarrá, hanem a közlekedést és köztisztaságot zavaró tényezővé válnak. És bizony, ez így van. Gondoskodnunk kell eltávolításukról, hogy a város rendezett, és a közlekedés biztonságos legyen. Talán szeretnénk látni, ahogy gondos kezek csendes neszeléssel seprik le őket a burkolatról. És bizony, ebben is csalódunk: gépek már kora reggel hangos berregéssel fújják a leveleket kupacokba, ahol azok várják, hogy összetörve, szétzúzva kocsira kerüljenek, ami messze távolra szállítja őket „otthonuktól”, a fától, amelynek részei.
Bizony, a városüzemeltetést nem lehet ilyen „romantikus lélekkel” végezni. A város rendje öntörvényű és sokféle emberi elvárást kell kiszolgálnia. Meg kell oldania a burkolatra hullott és nedvessé váló leveleken csúszkáló gyalogosok védelmét, a parkoló kocsik alatt és között összegyűlő és vizes csomókban bomlásnak induló levélkupacok eltávolítását, a szépen gondozott, nyírt gyepek védelmét a lehullott levelektől, amelyek a fát szeretnék táplálni – minden áron, a szép gyep árán is. Egyszóval, a városban nem lehet sokáig várni: a lehulló faleveleket gyorsan össze kell gyűjteni: járdáról, kocsik közül, gyepről. És ez bizony sokszor zavar bennünket: mert zajos, poros, kerülgetni kell, figyelni kell, alkalmazkodni kell.
Rohanó világunkban nincs időnk megállni egy pillanatra, hogy észrevegyük a tökéletes és harmonikus természetet, mert a magunk kényelmével, békétlenségével, türelmetlenségével, sokféle ügyével van tele a szívünk, és a gondolataink. Pedig még a városi létben is lehet áldás a fák lehullott lombja. A közterületekről összegyűjtött lomb egyik része visszakerül a cserjék és évelők alá, fák töve köré, másik részük komposztálóhelyre, ahonnan művelt mezőgazdasági területeken használják fel. Némi gondolkodással és kreativitással, egy kis munkával az otthoni őszi lomb is kiválóan hasznosítható lehet (a lombkomposzt talán a legértékesebb ültető és talajjavító közeg a növényeknek). Ehhez azonban le kell szoknunk a mindenek feletti kényelmünkről, a másokat hibáztató békétlenségünkről, az azonnal mindent akaró türelmetlenségünkről és akarnunk, keresnünk kell a jót és helyeset. Megtalálni a kérdésre a választ: áldás vagy átok a hulló falevél?
Nagy Ágnes
városi főkertész
