Kegyelettel búcsúztak Kapus Béla karnagytól
Képgaléria
– Elment egy ízig-vérig lokálpatrióta polgára Félegyházának. Kapus Béla tanár úr, karnagy úr olyan ember volt, aki nem ment el ebből az alföldi kisvárosból, hogy felfelé ívelő karriert építsen, hanem idehozta mindazt a magas művészetet, az eredményeket, a dicsőséget, amely szakmáját jellemezte.
Hogyan is fogalmazott Simándy József, Európai hírű operaénekesünk: „Csodát csinált ebben az alföldi kisvárosban.” Igen, valóban elvetette a csoda magvát, amely szárba szökkenve elismerésre késztette a híres előadókat, énekeseket. Szinte ember feletti akaraterővel, kitartással dolgozva elhozta hozzánk a hazai operavilág legnagyobbjait, Sass Sylviát, Gregor Józsefet, Simándy Józsefet és még sorolhatnám tovább. Elhozta hozzánk a Magyar Televíziót, hogy bemutassák az országnak az itt folyó énektanítást, a csodát. Felvitte a kórusait a Magyar Rádióba, hogy az ország legtávolabbi pontján is hallhassák a félegyháziak hangját. Megteremtette a város közönségének a minőségi kóruskultúrát. Létrehozta a Muzsika Ünnepét, ahol valóban egyedülálló félegyházi ünneppé tette az ének, a dal, a zene szeretetét. Mindig arra törekedett, hogy a legjobbat hozza ki a rábízott kórus tagjaiból.
Számos elismerést, dicsőséget hozott városának, de a kórusából kikerülő tagok is messzi földre elvitték Kiskunfélegyháza hírét, a karnagy úr munkabírását, kórusainak különleges miliőjét, az énekesek fegyelmét, felkészültségét. Nemcsak zenére, művészetre tanította a fiatalokat, hanem az életre, olyan értékeket közvetített feléjük, becsületet és kitartást plántált beléjük, amely manapság nagy kincs rohanó világunkban. A tanulók százait ajándékozta meg felejthetetlen operaélményekkel hosszú évtizedeken keresztül, nyaranta pedig nagyon sok diáknak szervezett elfoglaltságot, megismertetve velük a jól végzett munka örömét. Ez is bizonyította kitartását, munkabírását, mérhetetlen nagyság lakozott benne, amelyet sosem felejtünk el mi, akik örökségét birtokolhatjuk.
De nem csak a munkájában teremtett maradandót. Példát mutatott hűségből is. Városához, iskoláihoz, ahol tanított, hitéhez, amelyet a nehéz időkben is megvallott, de mindenekelőtt családjához. Mindene volt a felesége, leányai és unokái. Családja erős várként állt mellette egész életében, imádott munkáját, mindennapi tevékenységeit segítve ezzel, hiszen az oltalmazó szeretet nélkül nem érhet el egyetlen ember sem nagy sikereket. Szeretetük kapcsolta össze oly nagyon ezt a példamutató félegyházi családot. Mintaszerűen rendben tartott kiskertjében érezte jól magát, ott tudta igazán kipihenni a mindennapok fáradalmait.
Utolsó leheletéig erős volt, telve akarattal, az élethez való ragaszkodással, az Úr hosszú, tartalmas élet után szólította magához, hogy az angyalok kórusát vezesse ezután.
Isten Véled, Béla bácsi! Nyugodj békében! – zárta sorait Csányi József.
„Jelet, hogy voltunk hagyni kell, mert nyomtalanná lesz létünk: engedd Uram, hogy kicsit még szeretteinkben tovább éljünk” – kezdte megemlékező beszédét G. Bánovszky József szavaival Tóth Gyuláné.
– Fájdalom ült a szívemre, amikor meghallottam, hogy a régi nagy legendás gárda létszáma ismét csökkent. Kapus Béla tanár úr az Állami Tanítóképző, a Testnevelési Gimnázium, a Petőfi Sándor Gimnázium, a Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola és a Móra Ferenc Gimnázium legendás karnagya és nevelőtanárra is itt hagyott bennünket. Mórás diákként, az Ifjúsági Vegyeskar kórustagjaként, később Kapus Béla tanár úr kollégájaként, intézményvezetőként, szülőként is fogtam tollat a család kérésének eleget téve.
Röpködnek a gondolataim: Istenem, hát ennyi? Születünk, játszunk, küszködünk, az örömök és bánatok útját járjuk, alkotunk, próbálunk adni, s jön a halál. „Egy kis patak mindig rohant és közben csak énekelt. Egy sziklafal útjába állt és a dalnak vége lett.” Szól Máté Péter Elmegyek című dalában. Itt állunk most ez előtt a roppant sziklafal előtt, amit Béla bácsi halála jelent és nem tudunk továbbmenni. Meg kell állnunk, hogy Istenhozzádot mondjuk neki.
Ki is volt Kapus Béla? – tette fel a költői kérdést Tóth Gyuláné.
– Egy félegyházi születésű nagyság, aki a Tanítóképzőből indult Vízi János legendás ének-zene tanár tanítványaként. A sors kegyeltje, hogy 1949-től a Tanítóképző és utódintézményeiben volt főállású nevelőtanár nyugdíjazásáig. Közben zenetanári tanulmányokat folytatott. Ezen intézményben és a város Móra Ferenc Gimnáziumában, valamint a Közgazdasági Szakközépiskolában is éneket tanított. 1949 őszén alkalmi kórus alakult a két tanítóképző diákjaiból dr. Mezősi Károly igazgató névnapi köszöntésére. Innen számoljuk a városi Ifjúsági Vegyeskar létét. Több ezer tanítvány, több mint kétezer vegyeskaros középiskolás köszönheti a tanár úrnak a kóruséneklés megszeretését. Kapus Béla a Kiskunfélegyházi Zenebarátok Kórusának alapító karnagya, a Muzsika Ünnepe országosan elismert rendezvény megálmodója.
Énekkari tagnak lenni megtiszteltetés volt, felvételit kellett tenni, hogy egyenruhát kaphassunk. Elmondhatatlan az a hangulat, ami mórást, közgést, és petőfist a szerepléseken együtt tartott. A pénteki, de a vasárnapi próbák számítottak különösen ünnepnek. A közös éneklés mellett barátságok, szerelmek szövődtek. A tanár úrnak az ötévenkénti vegyeskaros találkozók, a hangversenyek, a sokféle szereplés, a kirándulások, a rádiófelvételek mellett még arra is volt figyelme, hogy a nyári szünetekben mezőgazdasági munkát szervezzen tanítványai számára.
Mi, egykori tanítványok kórustagok milyennek is láttuk Kapus tanár urat?
Szigorú, következetes ember volt. Kifogyhatatlan energiája, lelkesedése, optimista életszemlélete magával ragadta és segítette mindazokat, akik tanítványai voltak, akik vele dolgoztak. Így vallott az énekkari munkáról: „Határtalan fegyelmet, rendet, emberi tisztességet és hihetetlen óriási nagy lelkesedést követel az emberektől. Azzal, hogy a hársfa nemcsak egy néhány embernek illatozik, a kórus nagyon sok ember számára jelentett maradandó élményt, egy-egy hangverseny, rádiószereplés, televíziós bemutatkozás során.” Megtanított bennünket ez a kórus tisztelni az elődök munkáját.
Kedves Kapus tanár úr, karnagy úr, kedves Béla bácsi!
Csak neked, itt a ravatalodnál, csak neked szólnak ezek a szavak! Itt vannak tanítványaid, egykori kollégáid, barátaid, a sok-sok énektanár, de látnak bennünket a csillagok közül a felejthetetlen tanárok, az ő csapatukat folyamatosan növelő eltávozott diáktársak is. Köszönjük neked, hogy a családod mellett, a tanítványok, az iskolák, a város iránti múlhatatlan tiszteleted végig kísérte a több mint kilenc évtizedet, hogy sosem szűnő lendülettel, mindig igényes munkával segítetted generációk becsületes emberré válását, hogy magas fokon tanítottad és alakítottad ki a zene, a kórusmuzsika szeretetét, tiszteletét. Emléked őrzi a mai Szent Benedek PG – egykori iskolád – épületében a Pálfy Gusztáv alkotta Kóruskarmester-szobor, a Dankó Pista utca felőli udvaron az általad sok évtizeddel ezelőtt ültetett platánfa is.
Kedves Béla bácsi!
Nyílt és pontos beszéd voltál, most nekünk csönd vagy és titokzatosság. Mondanád: „Biztos vagyok benne, hogy az, ami bennem a legjobb volt, túlél engem.”
„Nem, talán egyetlen álmom sem megy veszendőbe, jönnek majd mások, akik újra fölveszik, újra álmodják, mígnem egy szép napon beteljesülnek.”
(S. M. Guyan)
Kedves Béla bácsi!
Isten veled! Nyugodj békében! Legyen áldott emléked! – köszönt el egykori tanárától, kollégájától Tóth Gyuláné.
V. B.
