Karácsonyi készülődés
Pali bácsit mindenki ismeri az utcában, a lakótelepen, sőt, az egész kisvárosban. Elég gyakran benézek hozzájuk, hisz élete párjával, Erzsike nénivel is szívesen beszélgetek, az öreg kifogyhatatlan mesélőkéje pedig megunhatatlan. Főleg az ünnepekről van véleménye, régi és új történetei, a végén valami megszívlelendő tanáccsal, vagy vidám csattanóval. A kiskonyhában szívesen látott vendég mindenki, aki arra jár, s nem dicsekvés, de én kiemelten kedves látogatónak számítok.
Sok évre nyúlik már vissza ez a barátság. Így, december közepét is elhagyva, a kora reggeli sétámon még kicsit cidris az idő, mondhatnám hidegnek is, s bár kicsit ködöl, de jó friss a levegő. Lélek se jár olyankor az utcán, akinek dolga van, már elment, akinek nincs, annak meg esze ágában sincs kidugni az orrát a jó melegről. Nekem is jólesett a kiskonyhában terjengő meleg, a sparhelt bőven ontotta a hőt. Erzsi néni utánozhatatlan vajas pogácsája és a hájas papucs szilvalekvárral már ott illatozott az asztal közepén, meg a mézes-mentás tea is. Soha rosszabb reggelt!
Az öreg orrára tolva az okulárét – ez ugye most a szemüveg nevet viseli –, bajsza alatt mormogva lapozgatott egy szép, színes képekkel díszített szakácskönyvet. Sandán rám nézett, ahogy otthonosan ráhuppantam a hokedlire, és már mondta is: – Tegnap este átjött a szomszéd, ritka vendég amúgy, ha megkér valamire, hogy nézzek már rá az udvarra, vagy várjam a teherautót, mert mindig hozat valamit, na, olyankor lép át. Hozott egy műfenyőt, merthogy ők vettek egy olyat, ami már feldíszített állapotban van, azzal se kell tölteni az időt, meg akkora, hogy majd a plafonig ér. Én meg bólogattam, mint a kürti harangozó, hogy szép lehet. Magamban meg nevetgéltem, merthogy nálunk műanyag nem szokott megfordulni, ha virág, az is legyen élő, a tányér meg porcelán, esetleg bádog, mert az a gyerekkoromra emlékeztet. Nektek nem kell? – nézett rám huncutul. Én egy kicsit elvesztettem a fonalat, de rájöttem, hogy a műfenyő a téma, és határozottan közöltem, hogy nem kérem. Pali bácsi bólogatott, hogy majd elviszi valaki szentestéig. – Nem is ez a lényeg – folytatta komótosan.
– Két egyforma szakácskönyv került valahogy a házukba, az egyiket áthozta Erzsikének, hogy majd csak talál benne valami újdonságot karácsonyra, mert haladni kell a korral. Belenéztem, mert Erzsókám épp szedte ki a hájast a sütőből, olyan szép pirosra sült, hogy abban hiba nincs. A szomszéd is nagyokat nyelt, persze kapott egy tányérkával, ezzel békésen elvonult. Én meg letenni is alig tudom ezt a könyvet, mert rég nevettem ennyit, nincs az a kabaré! Mert itt van például ez, a bundában sült pulyka, ami még el is megy, főleg cudar hidegben, bár a fetás sütőtökpüré azért rontott a dolgon, de ugye ez ízlés dolga. A gyöngytyúk is jól mutat itt a képen, finom eledel, bár a tokaji zselé, meg a – gondosan kikereste a megfelelő oldalt – melba toast már fura, fene tudja, mi lehet, meg főleg mennyibe fáj, ha megvenné az ember. Itt, a sarki kisboltban biztosan nincs, még jó, hogy nekünk most nem is kell. Igaz, máskor se. Meg azt is írja a szerző, hogy a narancshéj opcionális legyen, meg fontos, hogy legyen otthon halihut meg Clam juice – itt rám nézett, hogy mit szólok a kiejtéshez, de az ember semmit se, főleg, ha már a ki tudja hanyadik vajas pogácsával szemez.
Pali bácsi meg nyugodtan folytatta: – Aztán végre ráleltem egy ismerős szóra a tartalomnál, a hajdinára, ez volt öreg tanyaszomszédunk, Tódor apó kedvence. Ha nem volt az asztalon hajdinakása, az öreg már morgott, mint a bolhás kutya. Valahonnan a messzi havasokból keveredett ide az alföldre, szokatlan ételeket kotyvasztott előbb magának, aztán a család is rákapott, meg az ismerősök is. Igen ám, de itt a 72. oldalon egy szép nagy tányéron ott árválkodott két kis gombócféle, narancssárga szószban fuldokolva, aztán mellé volt írva, hogy hajdinagombóc, curryval.
Az öreg összecsapta a könyvet, és letette a lassan kiürülő tányér mellé.
– Amúgy a vasalt sonkába tekert garnélafarok a kedvencem egyelőre. S huncutul rákacsintott Erzsi nénire, aki piruló arcát a kötényébe rejtette.
– S mi lesz a karácsonyi vacsora? – kérdeztem ezek után kíváncsian.
– Mi lenne? – rökönyödött meg az öreg. – Töltött káposzta, meg diós bejgli. Diós! Saját termés.
Kifelé menet ránéztem a tornácon árválkodó műfenyőre, s bár zöld színe szépen virított, mintha enyhe rózsaillatot hozott volna felőle a feltámadó decemberi szél.
Megjelent a Kalamáris független online irodalmi portálon
Szerkesztő: Márkus László
