80 éve történt a doni tragédia
Képgaléria
A hősök emléke előtti tiszteletadás a vasútállomás melletti Öreglaktanya kopjafájánál kezdődött, ahol Szikora István Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz című versét szavalta el, majd dr. Bánki-Horváth Mihály, a Kiskunhalasi Szakképzési Centrum Kiskunfélegyházi Közgazdasági Technikum igazgatóhelyettese idézte fel az 1943-ban történteket. Végezetül a helyi civil- és politikai szervezetek, városunk vezetői és az elesettek hozzátartozói elhelyezték a megemlékezés koszorúit, mécseseit a kopjafánál. Ezt követően a Felsőtemetőben Hajagos Gyula atya imája után a világháborús emlékműnél gyújtottak fáklyát és mécseseket az áldozatok emlékére.
– Azért vagyunk ma itt, hogy a második magyar hadsereg doni tragédiájára emlékezzünk. Egy eseménysorra, hibák, rossz döntések és rettenetes külső körülmények egyre végzetesebb sorozatára, amely a magyar történelem valaha volt legtöbb áldozatot követelő vereségéhez vezetett. A lehetetlen helyzetben is kitartó és hősiesen küzdő, óriási nehézségek árán családjukhoz hazatérő magyar honvédekre és azokra a tízezrekre, akiknek ez nem adatott meg. Fiatalokra és családapákra. Tisztekre és öreg katonákra, besorozottakra és az odacipelt munkaszolgálatosokra, akiktől nemcsak a szabad döntés jogát, hanem az emberi méltóságot is megvonták parancsnokaik. Azokra, akiket megannyi névtelen katonasír rejt Oroszországban. Köztük feleségem nagyapjának testvérét, Tóth László őrvezetőét is. Legyen értelme a haláluknak. Értsük meg, hogy kerültek oda, hogyan szorultak végzetes csapdahelyzetbe és mi a küzdelmük tanulsága.
Dr. Bánki-Horváth Mihály részletes magyarázatot adott az események előzményeire: – Magyarország nem tudott kimaradni a második világháborúból. A magyar vezetés végzetesen megosztott volt, a revízió eredményeinek féltése és a náci Németország eredményes propagandája oda vezetett, hogy hazánk, ha nem is lelkesedésből, de ment a tengelyhatalmakkal együtt, egy háborúba, amelyben inkább csak veszíthetett. Egy ilyen történelmi helyzet erős, egységes nemzetet is próbára tesz, de nagyapáink társadalma korántsem volt az. Megannyi társadalmi igazságtalanság, megosztottság, gyűlölet szabdalta darabokra a nemzetet. A harmadik zsidótörvény 1941-ben már a keresztények és a zsidók közötti házasságot is büntette, a magyar polgárság és vállalkozói réteg derekát adó százezreket tulajdonképpen a pusztulásra jegyezve elő. A magát emésztő magyarság csak sodródott a háborús őrülettel. Ez már nem egy független nemzet harca volt, hanem ugrás a sötétbe. A valóságtól elrugaszkodott német haditervek olyan távoli színterekre helyezték a küzdelmeket, ahol a magyar katona hősiessége nem nyerte el valódi értelmét. Azért, mert nem az ezeréves hazát védő hős honvédként, hanem a megfélemlített polgári lakosságot fegyelmező és gyötrő megszállóként és egy nálánál sokkal erősebb, irgalmatlan, de itt a hazáját védő ellenféllel, a szovjet Vörös Hadsereggel szembeni egyenlőtlen harcban kellett küzdenie. Itt ez sok minden miatt megbicsaklott. 1942 nyarán gyors hadjáratra, könnyű győzelemre terveztek. A magyar honvédség hazánk viszonyaihoz mérten volt felfegyverezve. Az ország mindenből a legjobbat adta kivonuló csapatainak, de amit adhatott az fegyverként is, ellátmányként is kevés volt. Tudták, hogy ez veszélyes, de már nem nagyon volt választásuk. Azt ígérték nekik, ha elhúzódnak a harcok, a német hadsereg fegyverzettel is, ellátmánnyal is segít majd. A harcok elhúzódtak…
Honvédeink 30 ezer embert vesztettek, ugyanis a télbe váltó gyilkos küzdelmekben, az erősebb és sokkal korszerűbben felfegyverzett ellenféllel, az utánpótlás megoldhatatlanságával, a helyiek gyűlöletével, az egyre fogyó munícióval küszködve nem lehetett győzni. A parancsnokok és honvédjeink hősies erőfeszítései és kitartása ellenére a végtelen sztyeppe farkasordító hidegében megbetegedtek, lelassultak és reményüket vesztették a legfelkészültebbek is. Az ígért német felszerelés, a szovjetekéhez mérhető fegyverzet és ellátmány nem érkezett meg.
A vereségbe beleroppant az ország. Először a tagadásába, aztán negyven éven keresztül az elhallgatásába. Még ma, nyolcvan évvel később sem mindig kész rá a magyar társadalom, hogy igazán szembenézzen vele. Pedig nagyon fontos: örök tanulság arra, hogy ha nem állunk ki saját érdekeinkért, ha mások játékszerei vagyunk, elveszítjük cselekvési szabadságunk és az tragédiához vezet. Ahogy arra is, hogy csak akkor vagyunk erősek, ha a céljaink is erősítenek – mint a török elleni küzdelemben, 1848-ban vagy 1956-ban. Emlékezzünk hát rájuk, mert belőlük vagyunk. Hősi áldozatuk, kitartásuk és erejük legyen példa mindannyiunk számára – zárta gondolatait dr. Bánki-Horváth Mihály.
V. B.
Fotó: Fantoly Márton
