Megemlékeztek a kommunizmus áldozatairól
Képgaléria
Mindák József, a Constantinum Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Technikum, Kollégium igazgatója Földes László Hobo egyik dalszövegével kezdte megemlékezését:
„Fagyott ujjaim nehezen
Tépik fel a borítékot,
Gyöngybetűk között bújkál,
És dadog a félszeg remény,
Könnycseppek kuszálták össze
A gyengéd sorokat,
Azt írja a gyönyörű asszony,
Gyereket vár, fiút remél.
(…)
Vigyázzak nagyon magamra,
Ha hideg van, hordjak sálat,
Havonta küldenek csomagot,
De minden morzsát felfalnak az őrök.
Anyám gyapjúkesztyűt kötött,
A húgom zoknit, öt párat.
Minden éjjel megígérem nekik,
Hogy jövőre hazajövök!”
Földes László versrészletének hangulatvilága nagyon jól érzékelteti velünk azoknak az embereknek az életérzéseit, akikről megemlékezést tartunk. Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata minden év február 25. napját a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Azóta minden évben megemlékezünk róluk. Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapja a kommunista diktatúra áldozatainak.
– Hogy miért is ezen a napon emlékezünk? – tette fel a kérdést Mindák József.
– 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától megfosztott képviselő körülbelül kilenc évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Szabadon engedése után pár évvel, 1959-ben a testileg és lelkileg meggyötört ember 51 évesen elhunyt. Kovács Béla letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. Kovács Béla önkényes fogságban tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, és jól jellemezte a pártállami rendszer majdnem fél évszázados uralmát. A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során. Magyarországon több mint 70 ezer embert börtönöztek be politikai okokból és az úgynevezett. háborús bűnösöket nem számítva, az 1956-os megtorlás áldozataival együtt 714 embert végeztek ki. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar gulágáldozatot tartanak nyilván, ám ebben az elborzasztó számban még nem szerepelnek a járványokban, a tranzittáborokban és az odavezető út során elhalálozottak. Jóval többre tehető azonban azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, kirekesztettek, vagy börtönbe zártak. Akit csoport, politikai vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Vagyis, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Február 25-én emlékezünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba, hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon felidézzük mindazok emlékét, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rendszerben meghurcoltak. Emlékkoszorúink szirmain ragyognak azok emlékei is, akik egyszerűen csak élni szerették volna a mindennapjaikat, mégis szenvedtek. Elkobozták tulajdonaikat, nőket és gyerekeket vertek meg azért, mert továbbra is templomba mertek menni. Kiölték az emberből az önálló gondolatot, az esetleges más szemléletet. Ha valaki nem azon a véleményen volt, a rendszer ellenségének tekintve börtönbe zárták vagy gulágtáborba vitték, csak azért, mert esetleg másképp látja a világot, csak azért, mert fontos számára a hit, csak azért, mert fontosnak tartotta a szabadságot.
Faludy György költő Búcsú Recsktől című költeményében a következőket írja:
„A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.
Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.
Volt, aki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,
más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.
Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,
mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.
S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?
jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?
Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:
jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.”
Igen, a Faludy-vers nyomán feltehetjük mi is a kérdést: Mit üzenhet nekünk Recsk? Mit üzenhet a gulágtábor embert őrlő malma? Mit üzenhet a kommunista diktatúra emberséget szétfagyasztó világa? Jobb lett az ország? Mondhatjuk: igen. Igen, tanultunk belőle, és akik hallották vagy olvasták a szülők, nagyszülők emlékbeszámolóit, azt mondják: ments meg Uram minket ettől a világtól.
Kun Miklós történész szerint: „Néhány évvel ezelőtt a Krím-félszigeti Jaltában, az 1945-ös konferencia helyszínén például egy olyan Churchillt, Rooseveltet és Sztálint ábrázoló szoborcsoportot állítottak fel, amelyből a köztudottan alacsony termetű Sztálin a többiek fölé emelkedik, szinte dominál. Egy olyan vidéki faluban pedig, ahol Sztálin mindössze egyszer járt, múzeumot és alapítványt létesítettek, amelynek vezetője az orosz kulturális miniszter volt.”
A szakértő szerint az orosz tankönyvekben is ellentmondásosan jelenik meg Sztálin, nem egy esetben úgy hivatkoznak rá, mint a század egyik legtehetségesebb menedzserére, aki valójában politikai bravúrt valósított meg a Hitlerrel megkötött paktummal. Úgy tűnik, hogy a társadalom közös emlékezete a volt Szovjetunió országaiban, különösen Oroszországban rendkívüli módon töröl.
A történész álláspontja szerint, aki egy nemrégiben készített felmérést is említett. Ebből kiderült, az elmúlt 10-15 évben az orosz lakosság Sztálinról alkotott képe jelentősen átértékelődött, régebben negatív volt, mára ez inkább pozitívra változott. Ahogy az idősek – vagy a gyerekeik –, akiknek még lehet valamilyen emléke a vészkorszakról, meghalnak, úgy változik az emlékezet. A fiatalok számára a sztálinizmus olyan, mint az Atlantisz: már nincs jelen. Éppen fennálhat a veszély, hogy újra felszínre törhet, éppen ezért nem szabad felednünk Recsken, a gulágtáborban és itthon átélt szörnyűségeket. Talán kissé messze is van tőlünk már ez a világ, de ha szétnézünk az alföldi rónaságon túlra, a szomszédunkban – sajnos – újra a recski világ, szörnyű malma őröli az embereket. Mint valami csavargó állatokat fogdossák össze az embereket, sokszor el sem tudnak köszönni szeretteiktől, és már viszik is bahmuti lövészárokba, hogy védjék a hazát egy géppuskával és maréknyi lőszerrel tankokkal szemben – szegények, sokan azt sem tudják, hogyan kell a töltényt belerakni a fegyverbe –, és akár három napon keresztül éhen, szomjan, igazi védőfelszerelés nélkül (esetleg golyóálló mellényt és sisakot megvásárolhatnak maguknak) küzdeniük kell a túlélésért kevés eséllyel – igen, sajnos ez a valóság. Őrült gazdasági-hatalmi érdekek kiszolgáltatottá, tragikus áldozattá tesznek tiszta lelkű embereket, akik nem akarnak mást, csak egyszerűen élni, szántani, vetni, gyermeki mosolyból, szerető szívből erőt meríteni. A recski, a gulágtábor áldozatai arra szólítanak minket ma is, hogy ne akarjunk ezt újra. Jobb élnünk olyan világban, ahol nem a diktatúra beteg rendszere öli az embert, jobb élnünk olyan világban, ahol esetleg nem is gondolunk a szabadságra, mert nem érezzük hiányát; jobb élnünk olyan világban, ahol mindenki szabadon dönthet, hogy hite szerint éljen-e, jobb élnünk olyan világban, ahol nyugodtan fekszünk le éjszaka, és nem reszket az éj a félelemtől – egyszerűen csak igazi szabadságban élve, hisz tudjuk, a szabadság felbecsülhetetlen érték az emberiség javára, amelyet igazán csak az tud értékelni, aki hiányát érezte valaha; és éppen a II. világháború. utáni kommunista diktatórikus rendszer áldozatai sugallják nekünk lélekben, hogy nem olyan szabadságban jó gondolkodni, amelyet kívülről, más gazdasági-hatalmi erő akar nyújtani nekünk, hanem amelyben a mi kis országunk polgárai dönthetnek szabadon, mindenki saját lelkiismerete szerint. Az akkor áldozattá vált szüleink, nagyszüleink nem dönthettek szabadon, tegyük meg mi!
Most, amikor a megemlékező koszorúinkat elhelyezzük, legyünk hálásak az elmúlt szabad évekért, hogy az áldozatok lélekben velünk vannak, és figyelmeztetnek, emlékeztetnek minket nagyon fontos erényekre, értékekre: a szabadságra – a másik ember más véleményének tiszteletben tartására; a szélsőségek elkerülésére, avagy a horatiusi aurea mediocritas elve szerinti életfelfogásra; az emberi élet értékére; a háborúval szembeni békére.
Végezetül Mindák József Babits Mihály szavait idézte:
„Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!”
Reménykedjünk mi is ebben, hogy egyszer az európai zászlón az igazi, eredeti csillagok fognak ragyogni, és újra békére lelhet az emberiség, és újra olyan európai közösséggé válik, ahol az ember visszakapja a teremtett világban rendeltetett értékét, méltóságát.
V. B.
Fotó: Fantoly Márton
