Mai gondolat
Az ellopott-elcsalt terülj asztalka, abrosz, gazdájának kérő szavára hallgató botocska, csodalámpás előbb-utóbb visszakerül ahhoz, akié. A lagzi három napig tart, Hencidától Boncidáig folyik a bor és táncolnak a kipirult arcú menyecskék a délceg legények karján, s boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De mi lesz akkor, ha meghal a mese írója? Mi történik a mesékkel?
2020. február 24-én elment Csukás István, s nem gombolyítja tovább csodás történeteit. Itt hagyta olvasóinak, nézőinek, gyerekeknek és felnőtteknek, itt hagyta nekünk Süsüt, a kedvesen bumfordi sárkánykát, Sebaj Tóbiást, Téglagyári Megállót, a macskát, Sün Balázst és a tesókat, és a nagy ho-ho-horgász kalandjai sem folytatódnak tovább. Nincs már, aki újra megkérdezze Picurtól, hogy elkísérheti-e az iskolába?
Szomorú nap volt ez a meséket szerető és a bennük igazságot és szépséget keresőknek. Mindannyiunknak.
Szülővárosában, nem messze tőlünk, Kisújszálláson egy több mint 4 méteres fán üldögél Pom Pom szobra, hirdeti a nagy meseíró élő emlékét. Kolodko Mihály miniszobra a kövérkés, csokiszerető madárról, Gombóc Artúrról a Tihanyba látogatók kedvence volt, s tavasztól újra az lesz.
2015. június 7-én, az Ünnepi Könyvhéten először vehettem részt alkotóként. Nagy, elismert és tisztelt írókat, költőket láttunk, kérhettünk dedikálást. Ott volt Csukás István is, előtte hosszú, türelmes sor kipirult arcú gyerekekből, szülőkből, óvónőkből, iskoláscsoportokat kísérő tanító nénikből. Ott ült kockás ingben, mint egy bölcs-nyugodt nagyapó, maga a csodák alkotója, aki fáradhatatlanul írta alá az elébe tett könyveket, a kicsit meggyűrt lapocskákat, és mosolygott a tőle megszokott huncutsággal. Mindenkihez volt egy kedves szava. A képet azon a verőfényes délutánon készítettem.
Ezt a kedves mosolyt és a meséit megőrizzük.
Salánki Anikó
