Hős segítők „Madzsarisztánból”
Képgaléria
Február 9-én, csütörtökön jött a hír: szükség lenne még néhány emberre a kint dolgozók mellé, illetve az ő váltásukra. Alig néhány óra múlva repülőgépre szállt két kecskeméti egyesület – a Hírös Rescue Team Speciális Mentő Egyesület és az Egy csepp tűz Önkéntes Tűzoltó Egyesület – 11 önkéntese és Mogyi, a kutatásra és mentésre kiképzett belga juhász.
A péntek hajnal már Hatay tartomány székhelyén, abban a mintegy 400 ezer lélekszámú, délkelet-törökországi Antakya városban találta őket, amit szinte a földdel tett egyenlővé a természeti katasztrófa. A csapat egyik tagjával, az Egy csepp tűz Önkéntes Tűzoltó Egyesület alapítójával, az egyébként félegyházi születésű, jelenleg Kecskeméten élő Kovács Andreával beszélgettünk.
– Nem sok idő volt mérlegelni. Könnyen hoztátok meg a döntést, hogy útnak indultok a – ne szépítsük – életveszélyes körülmények közé?
– Bennünket a Hírös Rescue Team vezetője, Trencsényi Péter hívott fel a kérdéssel. Tudtuk, hogy óriási szükség van a segítségre, és azt is, hogy kiváló szakemberekkel dolgozhatunk együtt. A csapatot tűzoltók, katonák, orvosok, mentőápolók és más egészségügyi dolgozók, valamint kutyás egység alkotta, a Református Szeretetszolgálat pedig mindent intézett az utazástól a szervezési feladatokon át az ellátmányunkig. Egy percig sem volt kérdés, hogy megyünk, és addig maradunk, amíg szükség van ránk.
– Zökkenőmentes volt a kijutás?
– Ferihegyen várt minket a Református Szeretetszolgálat képviselője, tőle megkaptuk a repülőjegyeket és minden fontos információt. Az Adanai repülőtéren szálltunk le, onnan helikopterrel vittek el bennünket Hatay tartományba. Hajnal volt, lassan kelt fel a nap. Ahogy nőtt a fény és egyre közelebb értünk a városhoz, úgy bontakozott ki előttünk a látvány, amit a természet pusztító ereje rajzolt a tájra. Pontosan tudtuk, hogy hova megyünk, és persze figyeltük a híreket, láttuk a felvételeket. De arra, ami ott várt minket, nem lehetett felkészülni.
– Mikor kezdtétek el a munkát?
– Gyakorlatilag, azonnal ahogy odaértünk. Felvettük a kapcsolatot a kint lévőkkel, így velünk együtt összesen 19 főből és 4 kutyából állt már a Református Szeretetszolgálat képviseletében jelenlévő magyar csoport. Egy-egy kutyával négy csapatot alakítottunk, és így kezdtük meg a kutatást. A munkánkat tolmácsok is segítették. Például az a fiatal török lány, aki külföldön él már, de a katasztrófa hallatán azonnal a helyszínre utazott, hogy önkéntesként segítsen, amiben tud.
– Pontosan mi volt a ti feladatotok?
– Kutyás csapatként a túlélők felkutatása. Azokra a helyszínekre vittek vagy küldtek bennünket, ahol korábban volt valamilyen pozitív, vagyis életre utaló jelzés. Ezek sokszor félig összedőlt épületek között voltak, ezért mielőtt a kutya és a keresést segítők megközelítették a helyszínt, statikai és más szempontok alapján meg kellett vizsgálni, hogy elég biztonságos-e a kutatáshoz.
Sajnos voltak helyzetek, amikor a válasz nem volt. Ezt elmondhatatlanul nehéz közölni a türelmesen, de megtörten várakozó hozzátartozókkal. Ahogy azt is, hogy a kutya nem adott életre utaló jelzést azon a helyen, ahol ők a szeretteiket sejtik. Mert a helyiek, a túlélők ott vannak. Szemükben nem alszik ki a remény. Nem lehet kívülállónak maradni, amikor megtudod, hogy az a férfi a feleségét és két gyerekét keresi, mert az éjszakai műszakból hazaérve a házuk helyén csak romokat talált.
Amikor a ledőlt fal mögött megpillantod a gyerekszobát, a még mindig járó faliórával. Vagy amikor valakinek a nappaliján mégy keresztül, és a hibátlan ízléssel kiválasztott kanapéról kérdőn néz rád a macska, mintha csak arra keresné a választ: mit keres az otthonában ez az idegen. Egyszerre volt megrázó és felemelő a teljességgel valószerűtlen, szürreális világ. Ahol a vízszintes és függőleges megszűnt viszonyítási pont lenni, ahol az utórezgéseket már rezzenéstelenül nyugtázza az ember, és a helyiek köszönetet mondanak akkor is, ha nem azt hallják tőlünk, amit hallani akarnak. Ahol dühnek, haragnak, vitának nincs már helye, csak elfogadásnak és csodavárásnak.
– Mi a legmeghatározóbb emléked a Törökországban töltött napokból?
– Az a végtelenül sok szeretet, amiben részünk volt. A drámai körülmények között is mindent megtettek a segítők és önkéntesek ellátásáért. Minket, akik „Madzsarisztánból” jöttünk (így emlegették a magyarokat), megkülönböztetett törődés övezett. A bennünket szállító helikopter pilótái például repülés közben levelet írtak nekünk magyar nyelven, amiben köszönetet mondanak a török emberek nevében. Azt hiszem sok mindent magammal hoztam ennek a néhány napnak az élményei közül, amit soha nem fogok elfelejteni.
Él például egy kép a fejemben, ami ott a mindennapok része volt: a kereső csoportok egyik tagjánál volt egy síp. Ezt akkor fújták meg, amikor hallani véltek valamit, ami talán túlélőtől származhat, ezért csöndre volt szükségük. Ilyenkor megállt, megmerevedett az élet: a munkagépek pihentek, az emberek elnémultak és mozdulatlanná dermedtek egészen a következő, feloldó sípszóig.
– Végül a csoda sem maradt el…
– Minél több idő telt el a hétfő hajnali eseményektől, annál kisebb volt az esélye annak, hogy túlélőt találunk. Mivel mi a felderítés során azt néztük, hogy jelez-e a kutya, vagyis van-e életre utaló jel, ennek teljesítésével véget ért a feladatunk, és új helyszínre mentünk. Így történt szombaton este is, amikor – majdnem hat nappal a földrengés után – két kutya is megvizsgált egy helyszínt, és mindkettő pozitív jelzést adott. Ez alapján megkezdték a feltárást, és – erről már itthon, hétfőn értesültünk – két embert élve kimentettek. A valaha fogadott legcsodálatosabb telefonhívásom volt, amikor ezt megtudtam.
Tóth Timea
