II. Polner Kupa a Honvéd Sporttelepen
Képgaléria
A megnyitón megjelent és beszédet mondott Balla László sportért felelős alpolgármester és Polner Tibor fia, dr. Polner Tibor is. Balla László beszédében visszaemlékezett a néhai pedagógusra, akiben egy nagyon tisztességes kollégát ismert meg. Ahogy fogalmazott: a tanár úr nem csak az atlétika sportágban tette le a névjegyét, városunkban a kézilabda, a súlyemelés, vitorlázás, sízés is mind a nevéhez köthető volt akkoriban. Sokat tett annak érdekében, hogy a félegyháziak ezeket a sportágakat minél jobban megismerjék és megszeressék. Jó versenyzést kívánt, majd az eseményt ünnepélyesen megnyitotta.
Dr. Polner Tibor a következő szavakkal emlékezett szeretett édesapjára:
– Engedjétek meg, hogy barátként köszöntselek benneteket. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy édesapám emlékére sportversenyt szerveznek, már második alkalommal. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a verseny végén a jól megérdemelt díjakat én adhatom majd át. A megjelentek közül sokan személyesen már nem ismerhették édesapámat, ezért néhány gondolatot szeretnék elmondani róla.
Kiskunfélegyházi családból származott, általános és középiskolai tanulmányait is itt végezte kitűnő eredménnyel. Minden, amit sikerült elérnie az életben, azt csak saját szorgalmának példaértékű magatartásának köszönhette. A gimnáziumban ügyes tornászként versenyzett Tulit Péter edző, testnevelő tanár csapatában. Utólag furcsának tűnhet, de eredetileg nem testnevelő tanár szeretett volna lenni, azonban még a főiskolai tanulmányok megkezdése előtt megváltoztatta döntését. 1972 februárjában kezdett tanítani a 608-as számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben és innen is ment nyugdíjba. Hivatását annak szentelte, hogy diákjaival a mozgás örömét megismertesse és megszerettesse. Edzőként vezette a kézilabda és súlyemelő szakosztályt, számos városi és területi verseny megszervezésével járult hozzá a város sportéletéhez. Tanítványai szép sikereket értek el atlétikában, labdarúgásban. Télen iskolai sítáborokat szervezett, ahol ő volt a síoktató és sokan tőle tanultak meg úszni is. Óráin szigorú fegyelmet tartott, de nem nélkülözte a humort sem. Egyszer fogadásból még saját nadrágszíját is megette. Azt mondta egyik tanítványának: „Na, ha fel tudsz mászni a kötélen, megeszem a nadrágszíjamat!” Több sem kellett a diáknak, úgy mászott fel a kötélen, mintha puskából lőtték volna ki.
Apám ekkor, ígéretéhez híven, kihúzta nadrágjából a szíjat, és jóízűen megette. Az osztály nem akart hinni a szemének! Nem is sejtették, hogy a nadrágszíj helyén aznap bocskorszíj cukorka volt a nadrágban. Szellemiségére jellemző volt, hogy amikor a diákjait tanította, a tanítványok észrevétlenül az életben való boldoguláshoz is kaptak útravalót. A sport ugyanis megtanít bennünket arra, hogy a kitartó munkának előbb-utóbb meglesz a gyümölcse. Megtanít arra, hogy a győzelemnek ma alázattal örüljünk, mert nem biztos, hogy holnap is miénk lesz a dicsőség. Megtanít emelt fővel veszíteni. Megtanít tisztelni a versenytársakat, és megtanít arra, hogy minden körülmények között sportszerűen, emberként viselkedjünk. Édesapám erényei közül, ha egyet szeretnék kiemelni, akkor a kitartást választanám. Ő mindig, mindent megtett azért, hogy az általa kitűzött célokat elérje, megvalósítsa. Soha semmit nem adott fel önként. Nekem is sokszor mondogatta: „Fiam! Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség!” – zárta beszédét az egykori testnevelő fia, és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megmérettetés svédváltóval indult.
Z. A.
Fotó: Fantoly Márton
