Húsvét ünnepe a gazdasági évben, éltessük hagyományainkat
Az évszakok váltakozása, az időjárás és vele együtt a növényvilág finom alakulása, az állatok mindehhez igazodó bioritmusa egyaránt alkalmazkodásra késztette és kényszerítette a vele valaha szerves egységben élő (ám abból valamilyen mértékben mindenkor kifelé törekvő) embert. Ez a jelenség hangsúlyosan mutatkozik a közép- és újkori magyar népesség jelentős hányadát érintő mezőgazdasági munkálatok kapcsán, amely esetben nincs másról szó, mint az emberi tevékenység és természeti változások összehangolására tett kísérletekről. A szellemi néprajz oldaláról megközelítve a dolgot, az évkör meghatározott helyén rögzült ünnepek hasonlóképpen strukturálták az évet, sok-sok más szerepük mellett a mezőgazdasági munkálatok időzítését, összehangolását, megszervezését is segítették.
Kicsit elmerülve a tavaszi ünnepkörben, a húsvétnak is egy ilyen oldalát szeretnénk most megmutatni. Szeretnénk, ha látható lenne, hogy a széleskörben ismert egyházi liturgikus cselekvéseken és világi szokásokon (tojásfestés, locsolkodás) kívül milyen más jellegű hagyományok, hiedelmek kapcsolódnak ehhez az időszakhoz, melyek kifejezetten a mezőgazdasági évvel állnak összefüggésben. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az ember–természet–természetfeletti szerves egységében a húsvéti időszak nemcsak a konkrét munkálatok elvégzésének határidejét jelölte ki. Pont a munkálatokkal összhangban volt szükséges a jószágállomány, a növények, illetve maga a természet részét képező ember egészségének, termékenységének biztosítása és az anyagi-tárgyi környezet védelmezése a természetfeletti jelenségek és ártó lények ellen.
A tapasztalt természeti megújulás, amely a húsvéti időszakkal esik egybe, egyszersmind a mezőgazdasági munkálatok elkezdésére való felhívás is. Mozgó ünnepről lévén szó, egészen hosszú periódust ölel fel. A két végpont, március 22. és április 25. közé esik többek között Szent György napja (április 24.), amely országszerte a pásztorok, juhászok, gulyások, csordások, kondások felfogadásának, illetve a jószágok legelőre való kihajtásának időpontja, tehát a rideg és félrideg állattartás kezdete volt. A KKJM Néprajzi Adattára szerint kifejezetten nagypéntekre rögzült feladat volt a jószágok billogozása, herélése, illetve a csikók megnyírása. (a fotón egy billog)
„Nagypénteken heréltünk leginkább, a bárányokat, borjukat, csikókat is akkor. Mentek is egyik helyről a másikra. Pálinkáztak. A heréket megfőzték. Eltartott délig, utána meg elmentek olyan helyre, ahol iszogattak.”
Április 25-e Márk napja, a Kárpát-medence több tájegységén kifejezetten ehhez a naphoz – vagy pedig Szent György napjához – kapcsolódó mezőgazdasági feladat az uborkavetés. Egyes tájegységeken a Márk-napi körmenetbe induló asszonyok uborkamagot tettek kötényükbe, abban a hitben, hogy az ilyen módon megszentelt magvak gyorsabban szárba szökkennek és termőre fordulnak. Hasonlóképpen tettek a búzával is. A gazdasági évkezdet jó alkalmat biztosított arra is, hogy az egész évre vonatkozóan biztosítsák az állatállomány egészségét, védelmét mágikus eszközökkel is, ennélfogva számos bajelhárító, megelőző hiedelem ismert. többek között a jószágok fürdetése is.
Hasonló tevékenységeket, ugyanilyen céllal az emberek is végeztek, végsősoron a napjainkban is gyakorolt locsolkodás szokása is hasonló jelentéstartalmakat hordozhat. Sok esetben – a néphit, népi vallásosság természetét ismerve nem meglepő módon – a különböző egyházak liturgiai elemeivel összemosva jelennek meg ezek az apotropaikus formák. Ebben a kontextusban említhetőek a különböző típusú szentelmények is (étel, ital, takarmány, stb.).
„Nagypénteken reggel felkelés után mindenki a folyóvízhez ment mosakodni. Régebben még a lovakat is kivitték és lemosták őket. Ez a mosakodás a betegségek elkerülése végett történt.”
„Hamvazó szerdán volt még az a szokás is, hogy reggel mindenki elment a hatórási misére, ahol mise végén a pap mindenkinek egyenként a homlokukra hamuval egy keresztet rajzolt, a betegség ellen. Különösen a fejfájás ellen.”
„Megszentelték a kalácsot, a városiak bevitték a templomba, a tanyasiak, mielőtt hozzáláttak, otthon maguk megszentelték.”
De a személyes környezet, a ház és udvarának, illetve a tágabb értelemben vett lakóhelynek, a falu határának biztosítását, védelmét célzó eljárások is ismertek a Kiskunságból. Térségünkre vonatkozóan az adattár több gyűjtése is beszámol a kígyók, békák, férgek és különböző csúszómászók elűzését célzó ráolvasásokról és hozzá társuló cselekvéssorokról (Bodoglár, Lakitelek-Árpádszállás, Kiskunmajsa).
„A feltámadási körmenet alatt körbeszaladták a házat, hogy kígyók, békák, távozzatok!”
„Nagypénteken hajnalban szaladják körül a házat, rázzák a kolompot. Akár férfi, akár nő és közben mondta: Kígyók, békák szaladjatok!”
A Kárpát-medence több pontján adatolt a húsvéti határjárás szokása, amely funkciójában és lefolyásában is nagyon hasonló a ház és a telek előbb bemutatott kerüléséhez. A Magyar Néprajzi Lexikon a cselekmény mágikus szerepét helyezi előtérbe. E szerint az értelmezés szerint lényegében a védeni kívánt hely, személy, tárgy vagy ezek összességének szimbolikus körülkerítése, köré vont kör általi elhatárolása, külvilágtól (értsd: ártó világtól, az idegen, domesztikálatlan, ezáltal veszélyes tértől) való elzárása a rituális cselekvés célja. Ugyanakkor közigazgatási, jogi és gazdasági szerepéről is szó esik. Határjárásra vonatkozó adatok középkori forrásokban is nagy számban fordulnak elő. Elsősorban birtokadományozáskor, -örökléskor, perek lefolytatásakor vált szükségessé a határjelek beazonosítása és megerősítése, különösen magánbirtokok esetén. De a falvak jelzett határainak rendszeres ellenőrzése választott elöljárók vezetésével általában tavasszal, húsvét időszakában volt szokásban, s csak a telekkönyvek bevezetésével kezdett kiszorulni a gyakorlatból. A KKJM néprajzi adattárában ennek az igen érdekes gyakorlatnak csupán egyetlen, aprócska nyomára leltünk, amely – némi fenntartással – tekinthető a határjárás egykori szokásának már jelentését vesztett nyomának (1980-as évek-beli visszaemlékezés).
„Húsvétkor szinte mindenki megfordul a falu szélén található erdőben. Különösen jó időben élvezet ibolyát szedni.”
Az újkor paraszti kultúrájában tehát a természet megújulása egyben a gazdasági évkezdésre szólító felhívás szerepét is betöltötte. A húsvéti ünnepkör jellege szintén kapcsolódik ehhez a megtapasztalt jelenséghez: a keresztény egyházak legfontosabb ünnepe, hiszen Jézus keresztrefeszítése és feltámadása az emberiség megváltásának, lényegében természethez hasonló megújulásának záloga. Ugyanakkor az előbbiek során bemutatott szokáselemek megmutatják, hogy a magyar parasztság életében, akinek mindennapjait átszőtte az egyházi dogmák sokasága, hogyan tudott egymás mellett – mindenféle ellentmondás-érzéstől mentesen – élni a hivatalos egyházi tanokra épülő gondolkodás és a profán (vagyis napjaink embere által már profánnak bélyegzett) gazdasági cselekedetekhez kapcsolódó hiedelemvilág.
Hajagos Csaba
történész
Felhasznált irodalom:
Pócs Éva: Tér és idő a magyar néphitben. Etnographia 94/2 (1983), 177–206.
Palády-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz nyolc kötetben VII. Népszokások, néphit, népi vallásosság. Budapest 1990.
Barna Gábor: Adatok a szabadszállási pásztorélet folklórjához. In: Acta Historica 35 (1994), 135-144.
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Budapest 1983.
Dömötör Tekla: Magyar népszokások. Magyar népművészet 6. Budapest 1972.
KKJM Néprajzi Adattára
KKJM Fotóadattára
