Inspiráló történetek – „Hálás vagyok, mert meg tudom csinálni”
Reménnyel telve tárta szélesre ajtaját a megrendelők előtt, de a világjárvány új forgatókönyvet írt. Ilona mégsem adta fel. Alkalmazkodott, kitartott, újrakezdett, és közben megerősödött a hite önmagában is. Imádja amit csinál, élvezi a mindennapi sikerélményt, és közben ráébredt, hogy sokkal többre képes, mint azt valaha gondolta magáról.
– Félegyházi születésű vagyok. Édesanyám döntése volt, hogy cipőfelsőrész-készítőnek tanuljak. Férjhez mentem, jöttek a gyerekek, gyes után elvégeztem a cipőipari technikumot, de nem találtam abban a munkában magamat, ahogy később a kereskedelemben sem. Pedig az üzletvezetői képzést is elvégeztem. Az újság és szórólapterjesztést azért választottam, mert magam osztottam be az időmet, és szabadnak éreztem magam. De 15 év után belefáradtam – foglalja néhány mondatba évtizedek történetét.
– Hogyan született meg a hímzőkuckó ötlete?
– Régi álmom volt, hogy vállalkozást teremtsek magamnak, de nem volt hozzá bátorságom. 50 év kellett hozzá, hogy elhiggyem: képes vagyok rá. Sokan mondták, hogy minek az már! De én nagyon boldog vagyok, hogy rászántam magam!
Mindig szívesen, nagy türelemmel foglalkoztam aprólékos dolgokkal. A húgomék foglalkoztak korábban hímzéssel, a lányom pedig grafikus tanulmányai során tervezett hímzésmintákat. Már akkor nagyon tetszett ez a tevékenység. Amikor belefáradtam az utcai munkába, egyre többször merült fel bennem a gondolat, hogy veszek egy hímzőgépet. Sokáig meggyőztek a környezetemben a hitetlenek, hogy tudás meg tapasztalat nélkül ez nem jó ötlet. De nekem egyre csak az a gép lebegett a szemeim előtt, ami úgy jött szembe velem az interneten, mint egy sorsszerűség. Egy nap azt mondtam a férjemnek, hogy menjünk, nézzük meg személyesen! De, ha már elmegyünk, akasszuk fel az utánfutót is.
– Szóval, belevágtak…
– A férjem mindenben támogatott. Megvettük a gépet, kibéreltünk egy üzletet Félegyháza belvárosában, és 2020 március 1-jén elindítottam a Kreatív Hímzőkuckót. Néhány nap múlva jött a Covid, és keresztülhúzott minden tervemet, álmomat, reményemet. Kétségbeestem. Az üzletbérletet felmondtam, és hazaköltöztettük a gépet. Előbb a pincében kapott helyet, majd kialakítottunk egy műhelyt a melléképületben.
Programozó fiam segítségével készítettünk Facebook-oldalt, ott néhányan rám találtak. Lassan elkezdtek megrendelések érkezni. Semmire sem mondtam nemet. Amikor megijedtem egy kihívástól, a húgom szavai jutottak eszembe: nem kifogást gyártunk, hanem megoldást. Rám talált a kiskunfélegyházi Tourinform iroda, először az ő felkérésükre hímeztem maszkot, az hozta a többi megbízást. Gyakorlatilag ezekkel vészeltem át ezt az időszakot: volt némi bevétel, és ismeretséget is hozott.
– Milyen megbízások érkeznek?
– Legtöbbször képet küldenek a megrendelők arról, amit rá szeretnének varratni valamire. Azt én átalakítom hímzésmintává a számítógépen. Ez a legizgalmasabb folyamat számomra, de máig előfordul, hogy igénybe veszem a lányom segítségét a nehezebb munkák megtervezésében. Ezután készítek egy próbahímzést, szükség szerint korrigálom, ha pedig megfelelő, akkor indulhat a végleges hímzés, a gép már dolgozik „magától”. Varrok kisebb cégek számára logót munkaruhákra, készítek egyedi ajándékokat díszpárnák, plüssjátékok, babaplédek, szundikendők, törölközők feliratozásával, rendeltek már esküvőre köszönőajándékot, temetésre gyászszalagot, gyakran logózok pólókat, sapkákat, feliratozok ballagási tarisznyákat és Mikulás szövetcsizmákat…
– Eltelt három év. Megérte?
– Szerelem lett ez a munka! Képes vagyok reggeltől estig a műhelyben lenni. Nagyon sokan segítettek abban, hogy idáig jutottam: megvettük a második, korszerűbb gépet, egyre többen találnak meg, és már nem ijedek meg a kihívásoktól. Nem gazdagodtam meg, de ez is hoz már annyit a konyhára, mintha munkahelyen lennék. Ráadásul a magam ura vagyok, és úgy érzem, hogy örömöt tudok szerezni az embereknek a munkámmal. Én ettől kapok szárnyakat.
Az elmúlt három év legnagyobb hozadéka számomra talán az, hogy időközben sokkal bátrabb, merészebb lettem, megváltozott a gondolkodásom és a dolgokhoz való hozzáállásom is. Nem félek már az emberekkel való kapcsolatteremtéstől, sem a kudarctól, hiszen megtapasztaltam, hogy képes vagyok talpra állni. Amikor elbizonytalanodom, csak felnézek a magamnak varrt inspiráló mondatra, amit a gép fölé függesztettem: „Nem úgy állok hozzá a dolgokhoz, hogy muszáj megcsinálni, hanem hogy hálás vagyok, mert meg tudom csinálni.”
T. T.
Fotó: Fantoly Márton
