Látóként a természetjárás volt a mindene

A kiskunfélegyházi Ficzkó Juhász Mihály a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Vármegyei Egyesületének kistérségi területfelelőse. Az Esélyegyenlőség Napja alkalmából mindennapjairól kérdeztük. Elmondta, hogy egyesületükben zajlik az élet, klubdélutánokat, kirándulásokat szerveznek, ahol a sok jókedv mindig helyet kap szerencsére. Egy névsor áll rendelkezésére a klubtagokról, akiket rendszeren keres, érdeklődnek egymás hogyléte felől, tartják a kapcsolatot. Tulajdonképpen területi felelősként ez a feladata Mihálynak, összetartani a csapatot.

Ő maga körülbelül 26 éves volt, amikor teljesen elvesztette a látását. Korábban farkasvaksággal küzdött, de a mindennapjait akkor még ez nem befolyásolta lényegesen. Élte a látók mindennapjait, sokat kerékpározott, imádta akkor is a természetet. Voltak arra utaló jelek, hogy gond lesz a látásával, de a szembesülés a vaksággal érthető módon teljesen összetörte. Orvosai igyekezete ellenére ugyanis a látóideg sorvadás végül teljes látásvesztéshez vezetett. Akkoriban telefonközpontosként dolgozott egy multi cégnél, barátai és kollégái támogatásával vissza tudott térni a munka világába.

– Nagyon nagy szerencsém, hogy voltak és vannak olyan látó barátaim, akik azóta is mellettem maradtak. Bíztattak és segítettek, hogy ne hagyjam el magam – mondta el.

Az évek során megtanult mindent: kertészkedett, sütött-főzött, háztartást vezetett, közlekedett. Természetesen akadtak nehézségek, amelyeket sokszor más emberek miatt érzett. Előfordult, hogy megkérdezték tőle egy hivatalos helyen, hogy tud-e írni. Szókimondó kísérője gyorsan megjegyezte az ügyintézőnek, hogy „Misi nem hülye, hanem vak!”

Nagy tisztelője a női nemnek, így ma már kifejezetten örülnek amikor ügyeket intézni betér egy-egy bankba, hivatalba. Soha nem maradhat el egy-két bók, néhány vicces mondat. Jókedvének titka is ez, állítja, hogy a kedves hölgyekből meríti kifogyhatatlan derűjét.

Aminek viszont nagyon érzi a hiányát, az a természet látványa és a kerékpározás. Tanyán nevelkedett, részese volt a tájnak, a madárcsicsergésnek, az illatoknak. Ma is látja maga előtt a virágot, amikor orgona-, vagy rózsaillatot érez. A szagok alapján pontosan tudja azt is például Kiskunfélegyháza és Kecskemét között autózva, hogy éppen hol járnak.

Egészsége sajnos ma már nem teljes: öt gerincműtéten van túl és két csípőprotézise is van. Az utcán ma már inkább kísérettel közlekedik. A félegyházi viszonyok között szerinte könnyen megoldható a közlekedés az ő állapotában is: sokat segítenek a hangot adó jelzőlámpák. Hozzátesz: a Kossuth utcai átépítés kapcsán viszont hasznosnak tartotta volna, ha jobban kikérik a látássérültek véleményét.

Alkalmazkodó embernek tartja magát, aki könnyen veszi a kapcsolatot másokkal és elfogadtatja magát. Arra kér mindenkit, hogy ha fehér bottal közlekedőt látnak, szólítsák meg bátran, és kérdezzék meg tőle, hogy tudnak-e segíteni. Nem veszik tolakodásnak, inkább értékelik a figyelmességet. A végén azért nevetve hozzátette: – Ha kérhetem, hozzám először a hölgyek lépjenek oda!

Z. A.