Vas László – Mindig szól bennem a zene
Visszatérve Kiskunfélegyházára, a ma már nem működő, de fénykorában kedvelt Irish Pub-ban teremtett jó hangulatot magyar és külföldi előadók zeneszámaival. Neve egybefonódott a kultúrával, a zenével és népművészettel. 2013 óta a Kiskun Múzeum igazgatóhelyettesi posztját tölti be, ami mellett tehetséges tekerőlantos tanítványait is a sikerre vezető úton terelgeti, de szabadidejében szívesen dolgozik bőrrel és fával is.
– Hogyan indult a zenei pályád?
– 1965-ben a Kiskunfélegyházi Ének-Zenei Általános Iskolában kezdődött, ahol dr. Somogyvári Zoltánné Alíz néni osztályába jártam. Az óráin rengeteget tanulhattunk, ami kiváló alapot teremtett ahhoz, hogy már tizennégy évesen amatőr zenekarokban játsszak. Gyerekkoromban gitározni, trombitálni tanultam, majd később szaxofonon is játszottam. Édesapám is zenélt. A környékbeli kultúrházakban vállaltak fellépést csapatával. Akkoriban ezek voltak a közös szórakozás színterei. 1973-ban, ötven évvel ezelőtt megkért az apám, hogy ugorjak be egy zenésztársa helyére. Mondanom sem kell, nagyon izgultam. Aztán csak ráéreztem az ízére, nagyon megtetszett ez a világ. 1977-ben vendéglátózni kezdtem, például a Kiskunság Étteremben, az Aranypáva Étteremben, vagy Tiszaalpáron, a Tiszatáj vendéglőben zenéltem. Ez utóbbi nagyon kedves számomra, ugyanis a feleségemet is ott ismertem meg.
– Ezek után zenésznek készültél?
– Tulajdonképpen igen. Mindig azt éreztem, hogy szól bennem a zene. Konzervatóriumban szerettem volna továbbtanulni, de apám ezt nem nézte jó szemmel. Azt mondta, a zenéből nem lehet megélni, menjek és tanuljak egy rendes szakmát. Villanyszerelőnek jelentkeztem, de csak két évet végeztem el belőle. A dolgozók iskolájában érettségiztem, majd 1985-ben előadóművészi képesítést szereztem Budapesten, a Szófia utcai Országos Szórakoztatózenei Központban. Olyan nagyhírű művésztanáraim voltak, mint Csepei Tibor és Botos Tibor.
– Mikor mentél ki külföldre zenélni?
– 1990-től kezdve a Benelux-államokban, Ausztriában és Norvégiában próbáltam szerencsét. Gyura Zoltán kollégámmal eleinte duóban, majd a testvéremmel, Vas Szilviával kiegészülve trióban léptünk fel különböző illusztris helyeken.
– Miért döntöttél a külföldi munka mellett?
– A rendszerváltást követően az a családomnak anyagi biztonságot szerettem volna nyújtani, de itthon nem volt annyi lehetőség. Tíz évig szórakoztattam a külföldieket, de egyik országban sem éreztem magam otthon. Eleinte több hónapos turnékon vettünk részt Zoltánnal és Szilviával, majd háromhavonta hazajöttem, amit három hónapos szünet követett. Így ment évekig.
– Milyen meghatározó élményeid maradtak meg abból az időből?
– Norvégia csodás ország, de úgy láttam, nem mindenhol kedvelik a külföldi munkavállalókat, addig, amíg nem tudják meg róla, nem végképp akar maradni az országban. Gyanúsak lehettünk, mint egy szocialista blokkból érkezők. Az 1999-ben történt NATO-csatlakozás után már könnyebben elfogadtak bennünket, magyarokat. Néhány napos hajóutakon vettünk részt, amelyeken az Egyesült Királyságba szállítottak vendégeket. Az északi országokban kifejezetten nehéz és drága alkoholhoz jutni, így a norvégok előszeretettel fizettek be egy ilyen adókedvezményes túrákra. Nagy szatyrokkal megpakolva tértek haza italokkal és természetesen jókedvűen, hiszen annyit ihattak, amennyit csak akartak.
A Benelux-államokban sokkal üzletiesebb világba csöppentem, bár nem engedtek magukhoz közel. Az már a számunkra csodált nyugati élet megtestesítője volt. Nagyon magas színvonalon kellett játszani. Legfőképpen örökzöldeket, countryt, diszkó zenét… Luxemburgban a kabaré negyedben is zenéltem. Belecsöppentünk az igazi kemény éjszaki életbe, ahol minden a pénzről szólt. Tulajdonképpen ez egy piroslámpás negyed volt, ahol minden belefért, csak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia az embernek. Nagyon sok érdekes emberrel találkoztam: gazdaggal, kétes megélhetésű üzletemberekkel és még magyar lányok is dolgoztak a klubokban.
– Mikor és miért jöttél haza?
– Hiányzott a családom, megszereztem a kellő anyagi biztonságot. Nehéz volt azt megélni, hogy a családi életből részben kimaradtam. Minden hazalátogatáskor egyre nagyobb és ügyesebb lett a fiam, de én ennek nem lehettem aktív részese. Mérlegelnem kellett.
– Mihez kezdtél itthon?
– A Félegyházi Közlönynél kezdtem dolgozni 2001. október 1-jétől. Gulyás Sándor kollégámmal elhatároztuk, hogy beiratkozunk főiskolára. Egyrészt szerettem volna egy diplomát, másrészt, ha már ebben a szakmában dolgozom, legyen róla végzettségem. 2007-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karán művelődésszervező–média szakán diplomáztam, 2008-ig a Félegyházi Közlöny társszerzője voltam. 2008 és 2013 között az önkormányzat közművelődési munkatársa lettem. 2013-tól pedig a Kiskun Múzeumban dolgozom. Már csak egy évem van a nyugdíjazásig.
– Manapság a tekerőlantozás az egyik szenvedélyed. Mesélj, kérlek erről a különleges hangszerről.
– Az 1800-as évek elejétől terjedt el Magyarországon, majd a század vége felé a koldusok hangszere lett. Az 1950-es évektől kezdve visszaszorult a népszerűsége, illetve a 60-as években szinte teljesen elsorvadt. 1973-ban a táncházmozgalom elindulásával újra fellángolt, végül az igazi reneszánszát a 90-es évektől kezdte élni. Akkor kezdték el iskolai keretek között is oktatni, amikor a művészeti iskolák megjelentek. Több kiváló művész hagyatéka fennmaradt, mint például „Cselédes” Varga Mihály, Bársony Mihály és a mai napig is aktív alpári Repáruk Dezső. Ő készítette az én hangszeremet is.
Ez egy bonyolult felépítésű hangszer, aminek csak három húrja van: kísérőhúr, a basszushúr és a reccsentő. Jellegzetes hangzását a billentyűkkel kiegészülve adja. A húrokat birkabélből készítik.
– Mikor kezdtél el játszani rajta?
– 2003-ban elkezdtem a népi vonallal jobban foglalkozni. Népi furulyán, dorombon játszani. Így jött az életembe a tekerőlant. Nagyon elvarázsolt a hangja. Repáruk Dezsőt kértem fel, hogy készítsen nekem egy hangszert, de rövidesen rájöttem, hogy a húrok sérülékenyek, és ha nem akarok állandóan mástól függeni, bele kell ássam magam a húrkészítésbe. Sok-sok próbálkozást követően készítettem egy szerkezetet, aminek segítségével pótolni tudom a sérült részeket. Azóta elterjedt zenészkörökben a hírem, így másnak is szoktam csinálni. Mint említettem, birkabélből készül és polírozzuk. Nagyon fontos a vastagság és az egyenletes felület.
– Az alkotás fontos számodra. Milyen technikákban mélyültél el?
– Mindig érdekeltek azok a technikák, amikkel valami újat tudok létrehozni. A tekerőlantom táskáját is részben én készítettem. Repáruk Dezső összerakta fából a vázát, én pedig bevontam, szerelvényeztem. Nagyon szeretek bőrrel és fával dolgozni. Ez amolyan hobbi számomra, addig nem nyugszom, ameddig valami nem sikerül úgy, ahogyan elképzeltem. Készítettem már tarsolyt, táskát, mostanság többen megkértek rá, hogy a tekerőlantjuk felső részébe faragjam bele a magyar címert.
– Idén 25 éves a Széljáró Balladás zenekar, aminek alapító tagja vagy. Mi a története az együttesnek?
– 1998-ban egyszemélyes vállalkozásnak indult, ma már hat tagot számlál az együttes. Tehetségkutatásom során Kopogó fa, kocogó kövek címmel, félegyházi amatőr költők megzenésített verseit vittük színpadra gyermekcsoportok bevonásával a Móra Ferenc Művelődési Központban. A zenekar felállásához csatlakozott Nagyapáti Anita, Csonka Szilvia, Pázmándi Judit, Sövény Tibor. Eleinte Vas László és Barátai néven léptünk fel, majd Sövény Tibor és az én ötletem alapján lettünk Széljáró Balladás. A névválasztás nagyon kézenfekvő volt: széljáró, mint vándorló fellépők és balladások, mint énekesek.
– Annak, aki nem ismeri a formációtokat, hogyan mutatnád be a zenei stílusotokat?
– A népzenei és modern dallamvilágot egyaránt felsorakoztató repertoárunkban saját szerzemények, népdalátdolgozások, irodalmi alkotások, gyerekdalok megzenésítése szerepel. Hangszerelésében a hagyományos népi, illetve a blues, rock, funky zenei stílusok is megtalálhatók, egy egyéni, ránk jellemző hangzásvilágban. Mindannyiunkban az alkotás és közvetítés vágya mellett közös szándék az együtt zenélés öröme.
Büszkék vagyunk rá, hogy jó néhány nagyszabású rendezvényen szerepeltünk az elmúlt években. Csak néhányat említve: az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban rendezett Nyeregszemlén, a Perbáli Magyar Örökség Napján (PerbálFeszt), a Hősök-terén megrendezett Nemzeti Vágtán, a Badacsonyi Borhetek – Borgasztronómiai Fesztiválon, a zirci Bakonyi Betyárnapok – Országos Betyártalálkozón, a kecskeméti Hírös Hét Fesztiválon, a Nemzeti Múzeumban a Múzeumok Majálisán, Szegeden a Dóm-téren, a bugaci Kurultájon és sok más település rendezvényein. Erdélyben a Tordai Magyar Napokon, valamint Kézdivásárhelyen. Több ízben kaptunk meghívást a Duna Televízióba, illetve szerepeltünk az M1 csatorna műsorában is.
– Mely művészeti ágak állnak hozzád közel a felsoroltakon kívül?
– A tánc, a színház és a versek. Alapító tagja vagyok a Félegyházi Táncszínháznak. Több, a néptáncelemeken alapuló darabok zenei rendezőjeként, zeneszerzőjeként és szereplőjeként közreműködtem. Ezen felül neves költők verseit zenésítettem meg, mint Petőfi Sándor, Móra Ferenc, Faludy György, Baranyi Ferenc, Falu Tamás… Egy modern hangvételű másfélórás színpadi zenés művet is írtam, Vándorcirkusz címmel.
– Ennyi teendő mellett hogyan tudsz kikapcsolódni?
– Szívesen olvasok, leginkább szakkönyveket, amik bőrről, fáról szólnak. De kedvelem Arany János, Ernest Hemingway, Thomas Mann könyveit, Karinthy Frigyes novelláit, Nagy László verseit. Fiatalabb koromban James Fenimore Cooper Nagy indiánkönyve is kedvenc volt.
– Már csak egy éved van a nyugdíjazásodig. Hogyan képzeled el az előtted álló éveket?
– Gyakran gondolkodom azon, hogy milyen feladatot keressek magamnak, hiszen az alkotás a lételemem. Nem érzem jól magam a semmittevésben.
V. B.
