A hegycsúcs az még csak az út fele – Bense Zoltán hegymászóval beszélgettünk
Bense Zoltán hegymászót arra kértük, hogy szakértelmével segítsen eligazodni bennünket a hegymászás világában. Ő először vonakodott a beszélgetéstől, hiszen több mint bántónak érzi, ahogy néhány ember megnyilvánult a közösségi médiában Suhajda Szilárdról és a magyar hegymászásról.
– Elképesztőnek találom azt, hogy komoly vádaskodás indult el Szilárd irányába. Akik írták ezeket a kommenteket nagy valószínűséggel soha nem találkoztak vele és úgy formálnak véleményt, hogy a terepet nem ismerik, pusztán arra hagyatkoznak, amire jó eséllyel földrajzórán emlékeznek. Úgy érzem, hogy nem a megfelelő emberek szólaltak meg. Ők, akik fotelből írogatnak, azok talán a Kékesre is autóval mennek, sőt, a negyedik emeletet is csak lifttel hajlandók elérni. Ez több mint bántó. Én több empátiát szeretnék kérni és nemcsak Szilárd valamint a hegymászás irányába, hanem a hétköznapokon is úgy általában. Nem kell, hogy megértsék a hegymászást, azt kérjük, hogy fogadják el azt – fogalmazott.
Hozzátette: Természetesen benne van a történetben, hogy egy hegymászó sajnos nem tér vissza. Mindenki tisztában van a kockázatokkal. A magashegyi alpinizmus csúcsa a nyolcezresek megmászása, oxigénpalack nélkül. A Földön 14 nyolcezres hegy van és mindegyiket megmászták már oxigénpalack nélkül. A magyar hegymászás most egy nagyszerű embert veszített el.
Bense Zoltántól megtudtuk, hogy saját hegymászótörténetének talán a gyermekkori börzsönyi kirándulások adták a kiindulópontját. Alföldi gyermekként kihívás volt a Csóványos vagy a Nagy-Hideg-hegy, előbbit egyszer titokban meg is mászta. Akkor érezte először ezt a fajta sikerélményt. A későbbiekben nagy hatással volt rá Benedek István: Csavargás az Alpokban című könyve, amiből nagyon sokat merített már életének húszas éveiben. A rendszerváltozás előtt, amikor még kék útlevélhez sem lehetett nagyon jutni, ők már olyan kerékpártúrára indultak Pap-Szigeti Sándor barátjával, amelynek egyik állomása volt a Grossvenediger, amit sikeresen meg is másztak akkor. Ez kellő indíttatás volt a folytatásra.
– Ez egy szenvedély, egy életforma, egy rendkívül nagy szabadságvágy. A Mount Everest megmászása felér egy olimpiai arannyal, ez tény. Egy olyan küzdelem részesei vagyunk ott, ahol nem egy bíró, nem ellenfél van. Soha nem ellenség a hegy. A hegyet nem meghódítjuk, hanem megmásszuk, felkéredzkedünk a hegyre, amit Szilárd is követett. Ha sikerül, akkor azt kérjük, hogy onnan vissza is tudjunk jönni.
Zoltántól megtudtuk, hogy az ő személyes kedvence az Alpok egyik legveszélyesebb hegye, a Matterhorn. A 4478 méteres csúcs első próbálkozásra sikerült neki, amiért nagyon hálás. Évekig készült rá, tanulmányozta a hegyet, megmászta a körülötte lévőket, de erre csak akkor kéredzkedett fel, amikor úgy érezte, teljesen felkészült rá. Bemutatkozott a hegy – mondta, hiszen egy német hegymászó a szemük láttára zuhant a mélybe, akivel előtte a csúcson találkoztak.
– Mindig megköszöntem és átgondoltam a mászásokat. Szilárd is rendkívül tisztelte a hegyeket, a természetet. Tudta, hogy ezek az erők erősebbek nálunk. Tudta, hogy mire vállalkozik, rendkívül felkészült hegymászó volt fizikálisan és mentálisan is. Ennek ellenére megtörtént a tragédia – fogalmazott.
Bense Zoltán elmondta, hogy a több ezres magasság (4-5 ezer méter) először fejfájást, hányingert okozhat, ezek az első tünetek. A hét-nyolcezreseknél a legnagyobb baj az oxigénhiány. Aki palack nélkül mászik, akklimatizálódnia kell, hogy tovább tudjon menni a következő állomásig. Egy expedíció körülbelül két hónapig tart, amiből maga a csúcstámadás mindössze 1-2 nap. Az Everesten nagyon kevés azon napok száma, amikor az időjárási feltételek megfelelőek és mászható a hegy. Ott már az egyes tábor elérése is hatalmas dolog, hiszen ott a gleccseren, jégtorlaszokon, jégfalakon kell átjutni. A mászó felér az egyesbe, majd visszamászik az alaptáborba. Néhány nap múlva újra felmegy az egyes táborba és kiépíti a sátrát, táborát, majd megpróbál fentebb menni, kiépíteni a kettest, majd újból le az alaptáborba. Szoktatja ezzel a fel-lemászással a szervezetét. Ha jól mennek a dolgok, akkor saját megítélése szerint megy tovább. A négyes tábor elérése még nem csúcstámadást von maga után, hanem alaptáborig visszamászást, majd újra fel. A helyzetet általában tovább nehezíti, hogy bár fontos lenne, hogy minél több folyadékot kapjon a szervezet, nem bír már többet inni a mászó. Ez egy hatalmas terhelés a testnek és a csúcs még csak az út fele. Sajnos a tragédiák nagyobb része a visszaúton következik be.
Végezetül Bense Zoltán elárulta, hogy voltak neki is nyolcezres tervei, amelyek nem sikerültek, mégsem gondolja, hogy bármi kimaradt volna az életéből. A hegyek, a természet szeretete vezérli most is sok cselekedetét, szívesen indul túrákra és osztja meg tapasztalatait másokkal.
Z. A.
