Gondolatok az 1972 óta teljesen hivatalos környezetvédelmi világnap alkalmából
Teréz anya valami olyasmit mondott, ha mindenki elsöpörné a maga háza előtt a szemetet, tiszta lenne a világ. Én még folytatnám azzal, ha másé elé sem dobálnák el, akkor tényleg közelednék ehhez a szép, új és tiszta világhoz – szemétügyileg legalábbis. Az eldobált szemétből társadalmi korképet lehet összeállítani, mert az energiaitalos doboztól a jó drága ropogtatnivalókat már nem rejtő zacskóig, és a tüdőrákkal hiába riogató cigisdobozig minden megtalálható a kerítésünk mellett és az árokban – ez utóbbit másutt is általában összetévesztik a szemetessel.
Nem megyek el az utcán reggeli egyedüli sétám során szemét mellett, mintha nem is látnám – s ha nem totál undorító –, elviszem a saját kukánkig, lévén, hogy errefelé nincs útszéli szemetes. Ezért van nálam mindig zacskó, legyen mibe beleraknom a más nemtörődöm hanyagságának és lustaságának tárgyi vonzatát. Néha furcsán néznek rám az arra járók és a kerékpárosok, de ez még elviselhető. Persze néha nem fér bele a nálam lévő staniclibe (így is lehet hívni a zacskót), esetleg egy nagy zsákba, de az már tényleg fura lenne.
Az, hogy szelektív módszerrel szabadulunk meg a hulladéktól, az természetes. Ha vásárolok, próbálok minél kevesebb – hiába mondják, hogy ez nagyon gyorsan lebomlik – nejlonszerűséget felhasználni.
Az ünnepi alkalmakkor felengedett lufik olyan cukik, ahogy szállnak fölfelé, de aztán le is jönnek, s bizony ennek az állatokra nézve tragikus végkifejletük is lehet.
Tudom, a balesetek és bűnesetek után rengeteg a munka, de a helyszíneléskor használt kék gumikesztyűt mindig premierbe mutatja a kamera. Jobb lenne, ha elvinnék, hisz szerintem az még veszélyes is, meg ronda. Nem kekeckedésnek szánom, na de tényleg. Tájidegen.
Mivel elég sokat járjuk a hegyvidékeket, szeretünk túrázni – igen, még mindig, ezt csak úgy mondom –, s az alap, hogy soha eszünkbe nem jutna eldobni semmit, amit feleslegesnek ítélünk, szalvétát, zsebkendőt meg a többit. Ellenben az előttünk járó Jancsik és Juliskák nyomait nem kenyérmorzsák, hanem üdítős palackok, szendvicsmaradékok, cukorkás papírok, hadd ne soroljam – szóval, ilyesmik jelzik.
Nem a hangzatos szólamok – és tényleg jól hangzó szlogenek – a fontosak, miszerint egy Földünk van, vigyázzunk rá, a levegő, a tiszta víz a fontos, mert ha mindez odalesz, a pénzt nem tudja az emberiség megenni, meginni, pláne tüdőbe oxigén gyanánt bejuttatni. De tudjuk, egyelőre a kék bolygó áll vesztésre a profittal szemben.
Ma van a környezetvédelem világnapja, ideje, hogy ezt a környezet is megtudja. Hogy védve van, általunk, s ez tényleg rajtunk múlik.
Amíg még nem lesz tényleg késő. Nagyon késő.
Salánki Anikó
