Varga Mihály – Mi a néphagyományt nem ápolni, hanem megélni szeretnénk

Varga Mihály és felesége, Emese négy gyermeket nevelnek egy Bugachoz közeli tanyán. A legnagyobb fiú, Miske – ahogyan családja becézi – végzett fafaragó, érettségire készül a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumban, Álmos Vácott, a piarista gimnázium diákja, Emese bőrművesnek tanul, nagy szerelme, a lovazás mellett, Szabolcs pedig a félegyházi Waldorf iskolába jár. A gyerekek érdeklődési köréből is kitűnik, hogy a természet szeretete és a hagyományok ápolása, tisztelete elválaszthatatlan része a család mindennapjainak.

Látogatásunkkor két csaholó kutya és egy kíváncsi szamár gondoskodott a hamisítatlan tanyasi hangulatról az őszi betakarítás utáni földek látványa és Mihály, a házigazda meleg tekintete mellett. A házat a századelő hangulata tölti meg. A sparhelten friss sütemény hűl, fonott kosarakban gyógynövények száradnak.

Mihály és Emese Budapesten ismerkedtek meg, majd Pécelen telepedtek le. 2006-ban, Miske születését követően költöztek egy bugaci nádtetős parasztházba, amit Emese korábban magának vásárolt. Elkezdték felújítani, de végül eladták, majd megvették azt, ami ma már az otthonuk. A föld és a néphagyományok szeretete gyermekkoruktól vezérfonala mindkettőjük életének. Ezért lett Emese kertészmérnök, Mihály pedig tanító.

– A szüleimmel Pesten éltünk, de eredetileg vidékiek voltak. A nagyszüleimnél mindig gyönyörködtem a parasztházak szépségében, a viseletben járó asszonyok és férfiak eleganciájában. Arra vágytam, hogy egyszer én is így éljek. A viselet széppé teszi az embert, én még nem láttam benne csúnya nőt – jegyezte meg Mihály, akinek természetet iránti rajongása a pesti forgatagban is teret nyert: – Volt mindenféle állatom: papagáj, nyúl, macska. Arról álmodtam, hogy egyszer lóval fogok iskolába menni. Ezt félig meg is valósítottam, mert van néhány lovunk. Mikor kiköltöztünk ide, azt éreztem, a világ közepére érkeztem. Mi a néphagyományt nem ápolni, hanem megélni szeretnénk. Néhány éve a gyerekek miatt Gödre mentünk, de mégiscsak visszatértünk a gyökerekhez, amik nem az aszfaltba kapaszkodnak. A kommunizmusban azt a nézetet vallották, hogy a parasztok buták, a városi élet a haladás. Véleményem szerint egy földet művelő embernek több diplományi bölcsességre van szüksége. Tudnia kell mindent a meteorológiáról, az állatok és a növények életéről és még nagyon sok dologról. Ma már kevesen rendelkeznek ezekkel az ismeretekkel – jegyezte meg Mihály.

Emese gyermekkora óta a természet szerelmese, a néphagyomány után csak később kezdett el érdeklődni.

– Szerettem tanulni, érdekeltek a természettel összefüggő dolgok, így kertészmérnök lettem. Később mérnöktanári diplomát is szereztem, de mióta a gyerekek megvannak, nem dolgozom a szakmámban. Itthon vagyok, vezetem a háztartást, intézem a gyerekek életét. Arról nem beszélve, hogy egy ilyen gazdaságban mindig van mit csinálni. A gyerekek is sokat besegítenek. Sokáig nem volt automata mosógépem, a mosás közös feladat volt. A Covid idején kényszerből lett internetünk, mert a gyerekeknek az iskolához kellett. Nincs tévénk, a WC is kint van. Eszünk ágában sincs behozni a házba! Mi ezt szoktuk meg. Már csak a legkisebb, a 11 éves Szabolcs lakik velünk, a két középső, Álmos és Emese a középiskola miatt kollégisták. Miske is kollégista a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumban, ahol a szakmai rész után érettségire készül. Ha együtt vagyunk, játszunk, beszélgetünk. Nem vágyunk már a zajra, a városi életre – mondja Emese, amihez Mihály hozzáteszi: a mai ember azért veszi körbe magát zajjal, nehogy meghallja Isten hangját…

V. B.

Fotó: Fantoly Márton

Kövessen minket a Facebookon is!