Gondolatok édes-ékes anyanyelvünk ünnepe, a magyar nyelv napja alkalmából
Mielőtt rátérnék a mai napra – november 13. –, azért annyit bevezetésképpen, hogy az anyanyelvnek, mindenkiének! van világnapja: február 21. Angol, kínai, francia, arab, bantu meg mindenféle, túl a 3000 fajtán. S ez a szám nem elírás! Persze mélyen bent, az őserdők még egyelőre – hála az égnek – nem felfedezett részein saját tempójukban élő törzsek is beszélik a sajátjukat. Civilizáció mindent eltaposó lábát még a környékre se tette be, tehát béke van és nyugalom, és nem védik foggal-körömmel és nem ünneplik nyelvüket, mert nem kell. Természetes nekik, hogy van anyanyelvük, mint a levegő, a víz, az élet és az elmúlás.
Mi magyarok ápoljuk, védjük, ünnepeljük, aggódunk érte, temetjük, siratjuk kezdetektől fogva. Aztán főnix-madárként újra és újra feltámad halódónak tűnő poraiból. Hiába minden külső és belső támadás ellene. A nyelvvédők még felszisszentek minden új vagy annak tűnő kifejezésén, orvul támadó idegen hatást sejtve, s a nemzethalál-vízió mellett ott lapult a nyelv-halálvíziója.
Kard ki kard, toll ki toll, egy egybe vagy különírás, s pláne a "j" vagy "ly" mellett vagy ellen.
1844. november 13-án aztán – ez történelmi hosszt tekintve esetleg egy sanda pillantásnyi idő, csak emberéletileg számolva végtelen – Pozsonyban a II. törvénycikk kimondta, hogy a magyar hivatalosan is használható államnyelv.
2011 óta ünnepeljük ezt a tényt, nem kapkodtuk el.
Persze előtte is beszéltek, írtak, sírva vigadtak ezen az édes-bús nyelven, de addig szinte csak úgy magánügyileg. Viszont a törvénybe iktatás után már lehetett tanítani, szabályozni, írni-olvasni anyanyelvünkön hivatalosan is. S azóta is rendíthetetlenül, mellette, ellene, támadva, védve. De mindig szeretve.
Szabályosan vagy szabálytalanul.
Mindig magyarul, mindig emberül.
Salánki Anikó
