Fekete István – A karácsonyfa
– Hova tettem? Hova tettem?
A keresett holmi – persze karácsonyi csomagban – tehát itt van a szekrényben, vagy ott kellene lennie… mert a Jézuska már előre meghozta, és talán átadta nagymamának megőrzésre…
Ilyenkor behunyom a szemem, mintha aludnék, mert nagyanyám gyanakodva néz körülbelül négyéves és akkor még egyetlen unokája ágya felé.
– Alszol, kisfiam?
Válasz nincs, tehát a jeles unoka – alszik.
Később a kis Jézus születése elkülönült a karácsonyfától, amelyet újabban angyalok hoztak valamelyik közeli erdőből – de Jézuska parancsára, mert egyes tudálékos negyedikesek szerint: Betlehemben nincs fenyőfa, viszont az angyalok mindenütt jelen vannak – itt az iskolában is –, és ha Berta Jancsi a "rossebeket" emlegeti, befogják a fülüket.
Pár év múlva baráti köröm már maga szerezte be a karácsonyfát, s ebben a beszerzésben már én is lelkesen segédkeztem – persze önzetlenül –, mondhatnám sportból, hiszen mi a karácsonyfát Odor bácsitól, az erdésztől kaptuk.
Barátaim tehát úgy jutottak karácsonyfához, ahogy tudtak, szóval, ugye, finoman körülírva: "gazdája híre nélkül", ami a lopásnak kétségtelenül irodalmi nyelven való kifejezése.
Ezek az idők azonban elmúltak, akár a fiatalság, és az ünnepi karácsonyfát manapság úgy veszi meg az ember, mint egy pár csirkét vagy negyed kiló loptói túrót a piacon vagy a piac mellett, ahol egész erdő van kisebb és nagyobb fenyőfákból, akik talán még nem is tudják, hogy halálra vannak ítélve.
A fölszívott nedvek tartanak még az érhálózatban, a nap süt, és egy kicsit szűk ugyan a hely, de a csemetekertekben is szűken álltak egymás mellett, bár a sok ember és a lárma kissé idegen.
Jövök-megyek én is a kis fenyők között, és régen ellobbant karácsonyokra gondolok. Nézegetem őket, némelyiket már fel is állítom, és igyekszem megszeretni valamelyiket.
– Talán ez?
Igen! Ennél szebb kis fa nincs az egész piacon. Összenyomott ágait kiegyenesítem, és talpra állítom, hogy levegőhöz jusson, és megtalálja önmagát, és aztán: megismerjen engem is…
S amint hazafelé megyünk, arra gondolok: talán kicsit korán vettem meg a karácsonyfát, de semmi baj! Teraszunkon van egy múlt századbeli óriás köcsög, abba állítom a kis fát, és egyelőre még vizet is adok neki.
Így is történt.
A terasz tágas. A nyári nádszékek nagy, öreg ládámon kuporognak már, a sarokban egy kis vágott fa, és a falról egy kitömött vadmacska nézi közönyös üvegszemével a mulandóságot. És nézi a kis cinkéket és verebeket is, akik már majdnem megkopasztották, mert több tavaszon a vadmacska szőrével bélelték ki fészküket. Sőt, az idén már fecskéink is voltak, akiknek fészke elpusztulhatott valahol, mert elég későn jelentkeztek, s még akkor is napokig tanakodtak, hogy hát megfelelő és barátságos hely lenne-e ez a hely a jövendő fecskegyerekeknek.
Végül gyorsan összecsapták a fészket, ami elég gyengén is sikerült, amiből arra következtettünk, hogy alighanem új házasokról van szó… A teraszt az ideges és félénk kis madarakra való tekintettel nem használtuk.
A kis fenyőfát tehát – ami majd csak lesz karácsonyfa – beleállítottam az óriás köcsögbe, és magára hagytam, hogy ismerkedjék a kerttel, ahová jól kiláthat, s amelyben más fák között rokon fenyők is vannak, s amelyek zsongva üdvözölték kis fámat:
– Nini! Rokon gyerek!
– Itt jó és szép minden – nyújtózkodott bágyadtan a kis fenyő –, szabadabban jár a szél, s az öreg rokonok között szinte otthon érzem magam, bár kicsit még bódult vagyok…
– Elmúlik – biztattam, mert mit is mondhattam volna? – Próbálj aludni…
– Igen – suttogott a kis fa – kicsit álmos is vagyok, mert hosszú és lármás volt az út… és minden… de az öreg rokonok nyelvén a hazai szél beszélt…
Az idő kicsit alkony felé meghidegedett, és másnap reggel a kis fát élénkebbnek láttam, s arra gondoltam: miért nem árulnak gyökeres kis karácsonyfákat, amit az ember a gyerekünnepek múltával kiültethetne a kertbe, a parkokba, akárhová, hogy tovább éljenek, mint annak az évnek karácsonyi emlékei.
– Jobb itt, ugye, mint ott a piacon egymásra dobálva? – kérdeztem, mert a kis fa gyűrődöttsége elmúlt, s mintha kicsit kihúzta volna magát.
– Igen – suttogott –, bár az átültetett fa egy darabig úgy érzi, mintha gyökértelen lenne…
– De ez az érzés aztán elmúlik, ugye?
– El, persze, s én már el is feledtem az éjjel, mert Hú járt erre, a bagoly, és csodálkozott, mert eddig nem látott itt.
– Mondott valamit?
– Nem, csak nagyot nézett, s azt kérdezte: nem szenvedek-e. Furcsa, ugye?
– Hú bolond – mérgelődtem –, miért szenvednél? Nem vagy szomjas?
– Nem. Néha mintha kicsit aludtam volna, mert álmodtam is, hiszen ilyenkor nincsenek fecskék, és ott, a fészek peremén mégis ültek hárman… Csak néztek, és hajnal felé elrepültek.
Elgondolkodtam ezen az álmon, és megsimogattam a kis fa egyik ágát, hogy próbáljon aludni, az öreg fenyők zsongását úgyis hallja.
Aztán pár napig nem látogattam meg a kis fát, mert arra gondoltam: lassú haldoklásában talán szenved, és – igen – elég szenvedést láttam már, és vigasztalásképpen eleget hazudtam már életemben, talán már nem is él, ami – bevallottam magamnak – megnyugtatott volna. De nem így lett!
A kis fa még négy nap múlva is nagyon élőnek látszott, nyújtózkodó ágai mintha mondani akartak volna valamit.
– Már csak pár nap van hátra – mondtam, csak hogy mondjak valamit –, aztán kigyulladnak a gyertyák az ágaidon, és minden más fény elalszik a szobában… Szép leszel…
– Igen – nyújtózkodott a kis fa –, és aztán el is múlik minden, és talán újra kezdődik minden…
– Nem értem! – döbbentem meg.
– A fecskék mondták! A három kis fecske minden éjjel megjön álmomban…
– Három? Öten voltak…
– Igen, mondták is az öregek, de a hosszú úton egyet megölt a sólyom, s egy elpusztult a hálóban, amelyet a tengerparton emberek feszítettek ki a vándorló madarak pusztulására. Tudod: azok – így mondták a kis fecskék álmomban –, akik nagyon szépen énekelnek. Santa Lucia… Santa Lucia… ezt énekelték, és megfojtották a rigókat, a poszátákat és a fülemüléket is. Megfojtották a dalt…
– Igazat mondtak – komorodtam el –, igazat mondtak! És arra gondoltam: az emberek nem fojtják meg végül önmagukat is?
– És Hú, a bagoly is járt erre az éjjel – suttogott tovább a kis karácsonyfa –, de mintha a fecskéket nem is látta volna. Hajnal felé aztán én is aludtam egy kicsit, s amikor felébredtem már üres volt a fecskefészek. És most kicsit álmos is vagyok. És az öreg fenyők csak úgy maguk közt suttognak… nem értem őket…
Hát aludj, kis fám – gondoltam, és otthagytam az öreg köcsögben, de mintha mégis velem maradt volna, mert egész nap rá gondoltam meg az öreg fenyőkre is, amelyeket kivágnak jövőre: s a helyükre házak épülnek.
Végül csak házak lesznek és csak emberek?
És arra is gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.
Ez megnyugtatott.
Milyen könnyen megnyugtatja magát az ember! Aztán pár nap múlva újra meglátogattam a kis fenyőt, és nyugalmamnak megint vége lett. Mintha aludt volna, de amikor ki akartam osonni, utánam suttogott, hogy nem alszik, csak egy kicsit szomorú.
– Miért?
– A bagoly járt erre megint az éjjel, és le is szállt ide a párkányra, mert ő megérzi a romlást és a pusztulást…
– Miféle pusztulást?
– A bagolynak csodálatos szeme van. Belenézett ebbe a nagy edénybe, és megmondta, hogy… hogy nincs gyökerem… Az a kis víz, amiben állok, csak azért van, hogy megérjem a karácsonyt és félholtan is örömet szerezzek, mert ez a rendeltetésem. És ez nagy öröm lesz mégis, mert amíg örömet tudok szerezni: élek is!
A kertben sóhajtva zsongtak az öreg fenyők, a kopott vadmacska üvegszeme homályos lett, és nem nézett sehová, s lent, a vastag avaron egy öreg varjú totyogott.
– De a kis fecskék újra itt voltak – suttogta tovább a kis fa nagyon halkan –, és látogatásuk kárpótolt mindenért, pedig sok szomorúságról is beszéltek.
– Miről?
– Égő házakról és halott emberekről, kínlódó anyákról és sebesült gyermekekről… mert háború őrjöng téli szállásuk körül, embertelenség és testvérgyilkosság…
És azt mondták a kis fecskék: bármi történjék is, millió tőr és csapda leselkedik rájuk, tűzön-vízen keresztül is visszajönnek ide, nemcsak azért, mert itt születtek, nemcsak azért, mert itt a fészek és az otthon, hanem elsősorban most azért is, mert ebben az országban béke van.
Fekete István – Tarka rét
