Rendhagyó karácsonyi történet, avagy egy alkoholista mélypontja
Borítókép: Freepik illusztráció
Sziasztok! Zsolti vagyok, alkoholista. Ma van három éve, hogy álltam a tükörrel szemben, szemrehányó, lenéző, kiábrándult tekintettel, egy késsel az ütőeremen, és csak bámultam azt akit teljes mivoltával utáltam, gyűlöltem, elítéltem. Valaki ott fogta a kezem és nem engedte, hogy megtegyem, pedig egy hajszálon múlott.
Túl voltam négy hónap terápián, és már a negyedik lépésemet is elfogadta a segítőm. Elismerő szavak, vállveregetések, hogy jól csinálom, ügyes vagyok, biztatások, figyelmeztetések, tükrök, mellett a tudást nem tudtam cselekvésbe átmenteni, amikor szembe jött velem a múlt és jelen keveréke, a nagybetűs ÉLET. Reflexből cselekedtem. A hétvégi Mikulás nap után, ittasan tértem vissza a terápiára, megjegyzem, késtem három órát, vagy még többet is valamivel.
Fáradságra hivatkozva, hazudva tagadtam, hogy nem ittam, közben meg áradt rólam a piaszag. Nehéz estém volt. A tiltás ellenére, a mosdóban dohányoztam is. Vívódtam.
Reggel összepakoltam, miután láttam, hogy senki nem hiszi el a hazugságaimat, és dacosan mentem a nővérpulthoz, jelezve távozási szándékomat. Egy hihetetlenül egyenes, karakán, tapasztalati segítő megkérdezte tőlem, miért nem adok magamnak egy órát, és a gyűlésen beszélhetek, ha úgy döntök, hiszen velem együtt ők is tudják, hogy hazudok. A betegség velejárója. Kemény volt. Ha mégis a távozás mellett döntök, úgy egy óra múlva is elmehetek… meghalni. Szerinte ezt én is tudom. Hallgattam rá és életem legnehezebb óráját éltem át. Megjártam a pokol poklát és nem rántottam meg egy hirtelen kézmozdulattal a kést, hanem szépen lassan letettem. Átöltöztem pizsamára, és a reggeli gyűlésen szót kapva, csak annyit mondtam: Zsolti vagyok, alkoholista, és ha véget ér ez a nap, akkor lesz 24 órám.
Láttam az arcokat, tudták, mindenki tudta, és többen sírtak, ahogyan belül én is. Én akkor döbbentem rá, hol vagyok igazán. Ezek az emberek értik azt, amit ki sem kell mondanom. Együtt rezdülünk, egy a betegségünk.
Ma is féltve őrzöm azt a 24 órás érmét, amit ott kaptam. Egy egyszerű, műanyag érme, számomra a kulcs az élethez. A Felsőbb Erő szólt hozzám, ott a nővérpultnál, és fogta a kezem a mosdóban, nyitotta fel a szemem, simította ki a redőket a homlokon és a szívemen, nyitotta ki az ajtót, elfordítva benne a kulcsot, és elindított egy úton, amit onnantól kezdve csak magamért, és nem másért vagy más miatt teszek.
Három évvel ezelőtt ennyire voltam képes, akkor ennyire álltam készen.
Ma gyűlést vezetek, üzenetátadásra megyek más városba, kórházba, igyekszem segíteni, és átadni azt, amivel rendelkezem. Igen, ez mind a felépülésemet szolgálja. Nem váltottam szert, és nem iszom a programot, de az elveit követem, és ÉLEK!
Bármikor tükörbe merek nézni. Rengeteg "tükröm" van!
