Egy városalapító család leszármazottjaként a díszpolgári címig
Lázár deák térképe
Mint az ismert, 1526-ban, a török hódítások során a régi Félegyháza elpusztult. Az új város, amit ma úgy ismerünk, mint Kiskunfélegyháza, a Kiskun pusztából született újjá, és négy különböző település: Ferencszállás, Galambos, Páka és Jakabszállás egyesülésével jött létre. Ezt a folyamatot erősítette, amikor Jászfényszaru községből 50 család is ide költözött.
A település lakóinak vagyoni helyzete változatos volt: egész, fél-, és negyedtelkes gazdák, valamint földnélküli zsellérek alkották a népességet. A telkes gazdák főként növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A földeken rozst, kölest, kukoricát és takarmánytököt termesztettek, míg az állatállomány birkákból és kecskékből állt. A tehenek és lovak tartása csak a jómódú gazdák kiváltsága volt.
– Hogyan tudta meg, hogy a felmenői városalapítók voltak?
– Az unokatestvéremtől tudom, aki lelkes családfakutató volt, majd dr. Mezősi Károly Cumania II. Ethnographia című írásban találtam meg a felmenőim névsorát. Ebben az 1974-es kiadású közleményben összegezte a kutató az 1745-ben összeírt lakosok neveit ábécé sorrendbe szedve, illetve földjük nagyságának megjelölésével. Apai ágon egy Juhász nevű rokont találtam, akit juhász foglalkozású zsellérként írt le. Anyai ágon pedig Sárkány András neve szerepel benne, aki negyedtelkes gazda volt. A földhöz való vonzódás a későbbiekben is jellemző volt a családunkra. Anyai nagyapám, Sárkány Imre Galamboson lakott. Három hold szántó és egy hold szőlőbirtoka volt. Mellette egyéb gyümölcs- és zöldségféléket is termesztett, például szilvát, meggyet, körtét, uborkát, paprikát és retket.
– Az Ön életét is meghatározta a föld szeretete?
– Annyiban igen, hogy a nagyapám az előbb említett terményeket hetente több alkalommal egy szamaras kocsin bevitte a városba eladásra. Volt, hogy a környékbeli lakók is küldtek be árut. Amikor kisfiú voltam, nagyon szerettem a nagypapával együtt furikázni. Egészen 20 éves koromig rendszeresen részt vettem ebben a fajta falusi életben. A legszebb emlékeim vele kapcsolatban ahhoz kötődnek, amikor a város felé döcögve elmesélte életének egyes epizódjait. Hallottam például történetet arról az időszakról, amikor az első világháború idején hadifogoly volt. Ekkor tanult meg kiválóan oroszul, illetve németül. A nagyapám nagyon okos ember volt, sokat tanultam tőle.
A zöldségpiacozás után gyakran átmentünk a mai Nepomuki Szent János-szobor helyén tartott gabonapiacra. A kiszóródott magok között sétálva gyakran mondogatta: „Látod fiam, sokan azért szegények, mert pazarolnak.” Mindig volt nála egy tiszta fehér rongy, amibe szemenként beleszedte a magokat és otthon a tyúkok elé dobta. Bölcsessége a humorában is visszaköszönt. A kofatársak számos alkalommal csúfolták Bandi, a szamár miatt. Úgy gondolták, egy szamár soha sem lehet olyan fenséges, mint egy ló. De nagyot tévedtek! Bandi hosszú éveken keresztül hasznos szereplője volt a család életének. Az ilyen fanyalgásokra a nagyapám úgy vágott vissza, hogy „ez egy ló, csak jobban meg kell vizsgálni”.
– Ilyen gyerekkori élmények után mit tart fontosnak átadni az unokáinak, dédunokáinak?
– Számomra a család a legfontosabb. Igyekszem a legjobb nagyszülő, illetve dédszülő lenni. Remélem, nekik is hasonlóan kedves emlékek maradnak fenn majd rólam, mint nekem a nagyapámról. Nagyon szeretek velük beszélgetni, mert a szavaikon keresztül jobban megérthetem a mai világot.
V. B.
