„Minden ideköt már” – Hajagos Gyula atyával beszélgettünk
Hajagos Gyula Nyárlőrincen nőtt fel, négygyermekes családban. Szülei vallásosan éltek és gyermekeiket is ebben a szellemben nevelték. Azonban a papi szolgálat lehetősége soha nem merült fel.
– Apukám a maga egyszerűségével és bölcsességével sok olyan gondolatot megfogalmazott, amit a mai napig őrzök. Bennünket, gyerekeket, munkára neveltek, mind a négyen ipari tanulóként kezdtük az életünket. Én egy gyárban voltam gyakorlaton, így 14 évesen már reggel 4 órakor keltem, hogy a fél ötkor induló vonatot elérjem. Számomra az idő azóta is szent és sérthetetlen. Nyárlőrincen kezdtem villanyszerelőként és munka mellett érettségiztem le Szentesen – idézte fel a kezdeteket Gyula atya, aki a mai napig autójában hordja villanyszerelő táskáját, mert ha az élet úgy hozza, szívesen teszi magát próbára apróbb javításokban.
A teológia mellett érettségi után döntött. A váci püspök 1978-ban az Egri Szemináriumba küldte, itt öt évig tanult. 1983-ban szentelték pappá Kecskeméten, a Nagytemplomban. Arra, hogy miért választotta a papi életet, szerinte épp úgy nem létezik egy konkrét válasz, mint hogy két ember miért dönt éppen egymás mellett.
– Az élet legfontosabb kérdései szerintem nyelvtanilag helyesen megszerkesztett mondatban nem válaszolhatóak meg. Ismeretlen világ volt számomra, de ott volt egy döntés, egy biztos elhatározás, hogy itt lezártam az életem egy részét, új utat kezdek. Ez az új út a papság felé vezető út. Nem tudtam, hogy milyen állomásai vannak. Ahogyan egy házasságban sem tudhatjuk ugyanezt. Viszont mindkettő egy életre szóló döntés – mondta.
Pappá szentelése után két évig Gödöllő mellett teljesített szolgálatot, először 1985-ben került Kiskunfélegyházára, és 1991-ig maradt. Ezt nagyon szép időszakként emlegeti sok hittanórával, gyermekkel és fiatallal, amikor a hittanya is elindult. Áthelyezése után három évig Kerekegyházán szolgált, majd 1994-től nyolc éven át Kiskunmajsán. 2002-ben érkezett újra Kiskunfélegyházára, azóta városunk plébánosa.
Gyula atya szerint minden a családból indul ki. Számára testvérei jelentik a biztos hátteret: mindig számíthatnak egymásra.
– Ez fontos kapaszkodó – mondja –, hiszen mindig felhőtlen volt velük a kapcsolatom, mindent megtennénk egymásért. Ez is szüleink öröksége, akik arra tanítottak, hogy a család nagyon-nagyon fontos az életben.
Nagyon sajnálom, hogy ez a háttér manapság mennyire kevés gyereknek adatik meg: rengeteg az elvált szülő, hiányzik a biztos alapot jelentő család. Én magam, a papok nagy feladatának és felelősségének tekintem az ifjúság nevelését. Ők adják a közösségek jövőjét, mi pedig az a bázis lehetünk, ahonnan életre szóló értékek erednek. Ezért is tartottam fontosnak mindig, hogy ott legyek a gyerekek között az iskolában, és beszéljek nekik arról, ami szerintem fontos, igaz, vagy igazságos – fogalmazott.
Szerinte Kiskunfélegyházán az emberek megbíznak a papokban, bizalommal fordulnak hozzájuk kisebb-nagyobb problémáikkal. És ezt nem kis tapasztalatra alapozza: ma már előfordul, hogy akiket esket, azoknak a szüleit is ő adta össze sok évvel ezelőtt.
Megszerette a várost, jó kapcsolatokat ápol mindenkivel. Úgy véli, hogy mindazoknak, akik egy közösség szolgálatára köteleződnek el – legyen szó rendőrről, orvosról, polgármesterről, pedagógusról… – fontos összefogniuk. Szerinte Félegyházán ez szerencsére így van. Ebből kiindulva a mostani elismerésről is azt gondolja, hogy a közösségnek szól, őt pedig a megkezdett munka folytatásában erősíti meg.
– Minden ideköt most már, hiszen papi életem több mint kétharmadát itt éltem le. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ha máshová kerülnék, akkor mit kezdenék ott önmagammal. Remélem, erre már nem is kerül sor. Itt úgy vagyok, ahogy Radnóti leírta: tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton.
Z. A.
Fotó: Fantoly Márton
