Volt egyszer egy Vegyeskar…
Nem vagyok alapító tag, de mindenképpen a kórus idősebb generációjához tartozom. Akkor léptünk be az énekkarba (1959-ben) - kis elsős gimnazistaként - amikor a 10 éves jubileumra készülődtek. Csak a mi osztályunkból tizenheten! Megragadott bennünket a családias közösségi légkör, a szigorúság mellett is állandóan jelen lévő üde humor, vidámság. Jóleső érzés volt, hogy egy magasabb szintű kultúra művelői lettünk: a szép kórusművek megismertettek bennünket a klasszikus magyar és külföldi zeneszerzőkkel.
A hangversenyeken híres előadóművészekkel együtt léptünk fel: elénk tárult egy színes, értékekben gazdag világ. A vegyeskarosok közös programjai nemcsak a próbákból és fellépésekből tevődtek össze. Karnagyunk, Kapus Béla rendszeres összejöveteleken látott bennünket vendégül: fagylaltdélutánokon, teadélutánokon. (Azóta is gyakran eszembe jut, hogyan győzte ezt anyagilag a szerény kollégiumi nevelői fizetéséből.)
Komoly zenei hangversenyekre, operaelőadásokra vitt bennünket, főként Szegedre. Nyaranta pedig felejthetetlen élményt jelentett az elmaradhatatlan hangversenykörút, amelynek során Magyarország legszebb tájait, nevezetességeit ismerhettük meg.
Az 50. évfordulóra kiadott évkönyvben - Kapus Béla karnagy úr kérésére - én is írtam egy megemlékezést, főként a vegyeskari kirándulásokról. Ennek a bevezetőjében próbáltam megfogalmazni az énekkaros 4 év jelentőségét. Minden visszaemlékezésnél mérlegre tesszük a múltat, mit jelentettek nekünk az átélt évek, események. Évtizedek távlatából a vegyeskar úgy tűnik fel, mint egy hirtelen szivárvány a szürke égbolton. Szinte mindent jelentett a hajdani, szépre vágyó kamaszoknak: az esztétikai élményt, a közösséget, a kulturált szórakozást, vidámságot, felkavaró szerelmeket, izgalmas utazásokat, életre szóló barátságok kezdetét - egyszóval a kölcsönös szeretet védőburkát.
A kórus volt az a hely, ahol megkaptuk a szükséges tanítást, nevelést, jellemformáló beszélgetéseket – a biztonságot adó megértést. Mindez együtt fokozottan jelen volt a vegyeskari kirándulásokon. Most sem tudnék mást írni, mint 15 évvel ezelőtt. Amit a középiskolás években kaptunk, elkísért bennünket egész életünkben, erőt adva és átsegítve minket a válságos időkön; jelen van napjainkban is, pedig már nagyszülők vagyunk. Ha szomorú vagyok, önkéntelenül énekelni kezdem a Hársfát vagy valamelyik másik szép dalt, s újra visszatér szívembe a reményteli ifjúság üzenete.
Amikor pedagógus pályámat kezdtem, régi tanáraim közül kerestem példaképeket. A diákokkal való kapcsolat, a szeretetteljes fegyelmezés szempontjából mindenképpen Kapus Béla volt a mintám. A „Tanárúr”, ahogy neveztük, s így beszélünk Róla ma is a régi barátokkal egymás közt. Tőle tanultam, hogy a lelki bajokkal küzdő fiataloknak bármikor rendelkezésére álljak, hogy meghallgassam őket és vigasztalást, tanácsot adjak. Mindnyájan eltanultuk tőle a szenvedélyes hivatásszeretetet, a munkában való kitartást és következetességet.
A Kiskunfélegyházi Ifjúsági Vegyeskar nem csupán egy kellemes időtöltést nyújtó műkedvelő egyesület volt, ezt számos kitüntetés, díj és elismerés is bizonyítja. A szeretetközösség tagjainak megfelelő színvonalon kellett teljesítenie. Sok karnagy panaszkodik, hogy alig tudja a kórustagokat összeverbuválni. Mi évről évre úgymond „felvételiztünk”: az egész kórus előtt el kellett énekelni szólamainkat, s ennek alapján döntötte el a Tanár úr, hogy hazavihetjük-e az egyenruhát és maradhatunk-e a vegyeskar tagjai. Ezt az izgalmas próbatételt is vállaltuk, mert a tagság egy rangot jelentett a városban.
Köszönet Kapus Béla karnagy úrnak és mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy a Vegyeskar működjön, s együtt énekelhessünk a találkozókon is, néha 1000 fős kórussal.
Bánkiné dr. Borbély Mária
